Lélekrepedés

by mizukiyana

sirry_av2.2

Lélekrepedés | NC-17 | Harry Potter; Sirius/Harry (Sirry) | 3775w | oneshot | angst
Summary: Harry és Sirius gyógyír egymás számára. Legalábbis egy ideig. Mindkettőjüknek meg kell küzdenie a múlttal, amin már nem tudnak változtatni. A kérdés, hogy az idő be tudja-e gyógyítani a sebeket.
A/N: Ez a mű a Merengő 2013-as Kívánság Üstjére íródott, Sasha Campbellnek. Az ihletet a HP5 filmből vettem, még az Üst előtt pár héttel, és olyan szerencsés voltam, hogy teljesen véletlenül egy olyan kívánságot kaptam, amire pont ráillett az ihletem. Köszönöm még egyszer. ❤ ^^

Választott kívánság: “Harry magányos, elhagyatottsága szinte felemészti. Szeretetre vágyik, odaadásra, érintésre, így az sem zavarja különösebben, hogy az őt akaró férfi az apja lehetne. Persze legbelül érzi, ő csupán egy pótlék, olyasfajta személy, ki pusztán a másik fájdalmának csillapítására jó. Esténként szellemként bolyong a házban, ahová zárták, ám mikor végre szabad lehetne, olyasvalamire derül fény, mely mindent lerombol körülötte. [Az Íróra bízom ki ez a személy, lehet akár Perselus, Remus, Sirius, vagy bárki más, de mindenképp idősebb Harrynél!]” 

Lélekrepedés

Harry pocsékul érezte magát. Összegyűrte a kezében lévő levelet; Rontól jött, aki arról írt, hogy mennyire szeretne az apjával tartani a gyűlésekre, legalább hogy vele, Harryvel találkozzon, de Mrs. Weasley nem engedi kilépni a házból. „Anya irtó zabos mostanában. Fred és George állandóan robbantgatnak, a legutóbb majdnem felgyújtották a szobájukat, úgyhogy most minden órában felmegy ellenőrizni, hogy min ügyködnek. Lassan mindenkinek az idegeire megy.”

Harry felhorkant. Ron problémái gyerekes nyafogásnak tűntek. Tudta, hogy nem jó baráthoz méltóak a gondolatai, de nem tudta nem ezt érezni. Ron otthon volt, a meleg családi fészekben, ő pedig itt fog kuksolni egész nyáron egy fekete mágiával és motyogó házimanókkal teletömött helyen. Fogalma sem volt, Sirius hogy bírja elviselni mindezt, ráadásul úgy, hogy a gyerekkorát is itt kellett eltöltenie. Valóságos kínzás lehet neki visszatérni a szülői házba.

Sirius gondolatára Harry szívében felbuzgott a szeretet. Mindennap Rend-tagok járkálnak ki-be a házba, de ő az egyetlen, aki tényleg törődik vele, aki tényleg átérzi , hogy min megy most keresztül. Ő volt az, aki látta Voldemortot visszatérni, mégis, amit cserébe kapott, az az, hogy eldugják a világ szeme elől. Elzárják a barátaitól. Ennél rosszabb már csak az lehetett volna, ha Siriustól is eltiltották volna, vagy ha a Dursley-k közé kellett volna visszamennie.
Dumbledore pedig még rá se nézett, mióta elhagyták a Roxfortot. Düh lobbant fel benne minden alkalommal, amikor megpillantotta az ezüstszakállú varázslót a folyosón. Nem tudta hova tenni ezt az indulatot, de belülről szép lassan szétfeszítette, ahogy hozzáadódott a többi elfojtott érzelemhez.

*

Harry sokszor ébredt verejtéktől csatakosan a saját kiáltására. Álmában mindig visszatért az a borzalmas éjszaka, amikor Voldemort szemeibe kellett néznie. Újra meg újra átélte Cedric halálát, és végignézte, ahogy a szülei lenyomatai füstté foszlanak. Az sem egyszer fordult elő, hogy álmában a varázsige mégsem hatott, Voldemort könnyedén legyőzte őt, aztán pedig kegyetlen kacajjal figyelte, ahogy ő elvérzik. A Nagyúr szerette végignézni az áldozatai haláltusáját.

Ilyenkor a folyosókra menekült. Nem bírt egyhelyben maradni, muszáj volt kiűznie a rémképeket a fejéből. Volt, hogy részletesen átnézte egy vitrines szekrény tartalmát, vagy épp levett egy könyvet a polcról, hogy aztán fintorogva tegye vissza, mikor csak sötét varázslatokkal és unalmas tisztavérű családfákkal találkozott a lapjain. Már kezdett hozzászokni az ébren töltött éjszakákhoz.

Ám az egyik éjjel kivételesen nem egyedül volt, amikor végül sikerült felriadnia a rémálomból.
– Harry!
Sirius ült az ágya szélén. Megkönnyebbültnek látszott, de a szemében megmaradt az aggódás.
– Már egy ideje próbállak felébreszteni. Kihallatszott a kiabálásod a folyosóra.
Harry felült, és sietős mozdulatokkal letörölte a könnyeket az arcáról. Hogy valamivel elfoglalja magát, amíg le tudott nyugodni annyira, hogy válaszoljon, remegő kézzel összeszedte a szemüvegét az éjjeliszekrényéről. Míg visszaállított egy fellökött lila bájitalos fiolát, és felcsúsztatta az orrára a szemüveget, sikerült megtalálnia a hangját.
– Csak a szokásos. – Megköszörülte a torkát. – De azért örülök, hogy itt vagy.
Sirius elmosolyodott, és végigsimított Harry karján. Ez az egyszerű gesztus rögtön kitisztította a fiú még mindig zavaros, álomtól homályos gondolatait, és visszakergette belé a félelmet. Megszorította Sirius kezét, mielőtt még elhúzódhatott volna.
– Nem maradnál még egy kicsit? Nem hiszem, hogy most vissza tudnék aludni, és nem akarok egyedül maradni.
– Nem szándékoztalak megint magadra hagyni.

*

– Tényleg nem baj, Sirius?
– Menj, Hagrid! Harry Dumbledore-nál lesz a legjobb kezekben. Már biztos várnak rád.

Sirius nem várta meg, míg a motor fülsüketítő robogása elhal az égben, hanem azonnal dehoppanált a ház romjai közül. Már megtehette, hiszen a Fidelius-bűbáj Jamesék halálával megszűnt.
Úgy érezte magát, mintha a veszteség szét akarná szakítani belülről. Sírni sem tudott, mert a könnyeit beitta a hasadás a szívén. Egyetlen gondolat tartotta életben: Pettigrewnak vesznie kell. A saját élete már nem érdekelte; lényének egy része Jamessel távozott az élő világból.

*

James… Kiköpött James. Mikor senki nem látta, a gerince összegörnyedt, a fáradt vonások pedig kiültek az arcára. Egy pillanatra sem engedte el magát, mikor másokkal együtt volt, de mikor egyedül maradt, a rá nehezedő nyomás szinte összetörte. Sirius tudta, hogy mivel jár ez. Egy darabig tűr, előbb-utóbb azonban megtörik. Egyszer mindenki megtörik.

Sirius aggódva figyelte Harry küszködését. A tudat, hogy Voldemort rá vadászik, nem épp egy vágyálom. Siriusnak legalább ehhez már volt ideje hozzászokni. A ház sötét hangulata sem sokat segített rajtuk, a feszültség körülöttük egyre nőtt. Mindketten örültek neki, hogy egymással lehettek, hiszen először adatott meg nekik, hogy fesztelenül be tudják pótolni az elmaradt éveket. Ám egyikük sem bírta sokáig a bezártságot és a tehetetlenséget.

– Nem hiszem el, hogy még a rohadt gyűlésekre sem enged be! Hogy tájékozódjak, ha még a híreket sem hallhatom? Azok a szennylapok nem írnak semmi hihetőt, ráadásul még ti sem akartok semmit elmondani! Én is harcolni akarok, hát nem fogjátok fel? – Harry dühös hangja elbicsaklott a levegőhiánytól.

– Hidd el, nem akkorra öröm benn ülni órákon keresztül egy teremben, és azt hallgatni, hogyan veszekszenek az elvileg felnőtt, döntésképes varázslók. Piton önajnározása pedig már csak hab a tortán.

Harry zihálva bámult a keresztapjára. Tudta, hogy nem erről szól a Rend, tudta, hogy fontosabbnál fontosabb tervek és információk hangzanak el a gyűléseken, mégis hálát érzett, amiért Sirius próbálta megnyugtatni, hogy nem marad ki semmiből.

– A harc márpedig mostanában még váratni fog magára. Én sem vágyom másra jobban, mint hogy kimehessek, és szétrúghassam a seggét pár undorító féreg halálfalónak, de csak azok ellen lehet harcolni, akik nyíltan csatát kezdeményeznek. Voldemort most még csak a sötétben ólálkodik. – Sirius megdörzsölte a karját, aztán megszorította Harry vállát, és elmosolyodott. – Egyelőre élvezem azt az időt, amit veled tölthetek.

*

Sirius épp Csikócsőrt etette, mikor Harry felmenekült hozzá. Néha a fiúra olyan hirtelen és intenzíven tört rá a magány és a fájdalom érzése, hogy muszáj volt valakit maga mellett tudnia. Mióta Sirius tudomást szerzett a rémálmairól, biztosította róla, hogy akár az éjszaka közepén is felébresztheti, ha szüksége lenne rá.

Harry becsukta maga mögött az ajtót, és letelepedett Sirius mellé a földre. Egy darabig nem szólt egy szót sem, aztán Sirius csendes szavai, amiket Csikócsőrhöz intézett, és a férfi nyugalma lecsendesítette a lelkében kavargó káoszt.

– Jól vagy?

Harry bólintott.

– Néha azt kívánom, hogy soha ne kelljen kilépnem a világba. Hogy hadd maradjak itt veled, bezárva ebbe a házba, védve mindentől és mindenkitől. De tudom, hogy előbb-utóbb mindketten beleőrülnénk. Már most kezdek beleőrülni.

Sirius úgy érezte, megszakad a szíve. Harryben olyan gondolatok fogalmazódtak meg, amiknek egy normális tizenöt éves fiú fejében nem lenne helyük. Boldogan kéne élnie a szüleivel, ehelyett itt poshad vele a Grimmauld téren, és a Voldemort ellen bujkálnak. Kegyetlenné vált a világ. Ismét.

Ösztönösen átkarolta a fiút.
– Nem tudom megígérni, hogy jobbra fog fordulni a helyzet, csak azt, hogy ha még rosszabb is lesz, veled maradok.

Harryben Sirius szavai megmozdítottak valamit. A szeretet, ami a férfiből sütött, annyira ismeretlen volt neki. Nem hasonlított a barátai aggodalmára, sem Mrs. Weasley anyáskodó gondoskodására sem. Mélyebb volt, és a lelkéig hatolt.
Ő is a férfi köré fonta karjait, és fejét a pulóverébe fúrta. Megpróbálta visszatartani a könnyeit, de az érzés, hogy tényleg itt van neki valaki, túlságosan letaglózta. Tudta, hogy Sirius komolyan gondolja a szavait.

*

– Peter sokkal jobb választás nálam, hidd el, James! Voldemort azonnal tudná, hogy én vagyok a titokgazdátok, hiszen én vagyok a legjobb barátod. Ellenben Peterről soha nem gondolná, hogy rábíztok egy ilyen értékes és fontos dolgot. Hisz tudod te is, milyen együgyűnek látszik, senki nem sejtene róla semmit. Voldemort észre se venné, hogy létezik.
– Sirius, fura dolgokat mondasz – vigyorgott James. – Ha most Féregfark itt lenne, rég eltört volna nála a mécses.
– Ó menj már – viszonozta a vigyort Sirius, de belül a görcsben állt a gyomra. Ha nem sikerülne Jamest rávenni a változtatásra, végleg elbúcsúzhat tőle. Peterre minden igaz, amit elmondott, így ő lenne a tökéletes választás mindenki számára.
– Még megbeszélem Lilyvel, de szerintem ő is benne lesz. Elmúltak már azok a régi szép idők, mikor mindenben ellentmondtatok egymásnak – James vidám hangja elmélyítette a fájdalmat Sirius lelkében. – És tényleg köszönöm, Tapmancs.

*

Ahogy Sirius a fiókok között keresgélt, pár megsárgult fotó akadt a kezébe. Szíve megdobbant, mikor meglátta James fiatal, határozott arcát Remus, és saját maga mellett. Egyik nyári szünet elején csinálták a képet, valamiféle ígéretként, hogy mindenképp találkozni fognak. Vidáman nevetgéltek és integettek a kamerának. Még élvezhették a szünidőt, fiatalok voltak és felelőtlenek, még semmi nem árnyékolta be a szórakozásukat…

Sirius ujjai végigszántottak a fotó-James kócos haján. Harry tincsei ugyanolyan megzabolázhatatlanok, mint az apjáéi voltak. Vajon ha James még mindig élne, Harry képes lenne olyan felszabadult lenni, mint ők voltak az ő korában? Vagy a sorsa akkor is utolérte volna?
Vajon Sirius akkor is csak vele törődne, vagy még mindig Lilyre lenne féltékeny?

– Sirius, itt vagy? Te tudod, mi van ebben a dobozban? – Mikor Harry meglátta Siriust a földön, elharapta a következő kérdést. A férfi egy halom papíron ült, amit láthatólag egy fiókos szekrényből kapkodott elő, a kezében egy fényképet szorongatott, a szemében pedig könnyek gyülekeztek. – … Sirius, jól vagy?

Sirius felkapta a fejét. Észre sem vette bejönni Harryt, csak mikor a fiú már letérdelt mellé. Váratlan sokként hatott maga mellett látni azt az arcot, amit eddig egy képen bámult. Nem, ő nem James. Nem jutott szóhoz, csak itta magába az ismerős vonásokat. Még sosem volt ennyi ideje megfigyelni Harryt: orra puhábban emelkedett, ajka teltebb volt, mint Jamesé, szeme zöldjét pedig ismeretlen árnyékok felhőzték be. Sirius keze felemelkedett, hogy elűzze azokat az árnyakat, hogy a saját bőre alatt érezze az arcot, amiért olyan régóta sóvárgott…

Ahogy Sirius közelebb hajolt hozzá, Harry kezéből kiesett az ékszeres doboz. Orrát betöltötte a férfi whiskey-vel kevert illata, és csak azt tudta, hogy még soha senki nem akarta megcsókolni.

Az éles zaj hatására Sirius feleszmélt, és rádöbbent, hogy mit csinál. Ő Harry, James fia, még csak egy gyerek. Magától megundorodva távolodott el a fiútól, még mindig az arcát pásztázva a tekintetével. Annyi minden nehezedik rá, nem szabad a saját érzelmeivel is őt terhelnie. Mikor azonban a kezét vissza akarta húzni, Harry elkapta a csuklóját. Meglepetten nézett le az őt szorító kézre, majd mikor megérezte a bizonytalan ujjakat az arcán, belé szorult a lélegzet.

Harry maga sem akart még megcsókolni senkit. De mintha Sirius közeledése felszakított volna benne egy gátat, egyszerre rázúdult a vágy az érintésre. Az ügyetlen, puhatolózó csók végül Siriust is meggyőzte arról, hogy mindketten ugyanarra vágynak, így Harry hagyta, hogy a férfi átvegye az irányítást. Felemelő érzés volt ez az ölelés, egyszerre szokatlan és ismerős, mintha mindig is erre várt volna. Egy kis időre sikerült elfelejtenie a világot, és csak Siriusra koncentrálnia, a belőle áradó melegre, ami őt is felmelegítette.

*

– Te véráruló korcs, te beteg szörnyszülött, hogy merészeled, az én házamban…!
Mrs. Black portréjának hangja visszaverődött a falakról, és egybemosódott a mellette lógó többi portré visításával. Sirius Harry segítségével nagy nehezen visszarángatta a festményt takaró függönyt a helyére, de nem az előtt, hogy kaján csókot lopott volna a fiútól anyja szeme láttára. Még a vastag bársony drapéria sem tudta teljesen elnyomni Mrs. Black undorodó bömbölését.

Harry az első csók óta Siriuson kívül nem tudott másra gondolni. Eddig néha rátört a magány, most viszont ez az érzés azonnal jelentkezett, ha nem lehetett keresztapja mellett. Úgy érezte, mintha valaki súlyokkal pakolná meg a lelkét, a tüdejét. Annyira szüksége volt a férfire, a közelségére, az érintésére, hogy egy idő után fizikai fájdalmat érzett; nem kapott rendesen levegőt, és szédülni kezdett.
Valahol mélyen magában érezte, hogy ezt a tünetet saját maga idézte elő. Függött Siriustól, mert függeni akart tőle. Azonban ezt a tudást ugyanúgy elnyomta, mint ahogy a tényt, hogy Sirius, a keresztapja, kétszer olyan idős, mint ő. Hogy igaza van Mrs. Blacknek, a kapcsolatuk nem egészséges. Hogy mindketten saját magukat akarják gyógyítani, miközben talán egy még kitekertebb illúzióban mélyednek el, ami ennél is több fájdalommal jár.

*

Egyik éjszaka észrevette, hogy már nem csak Cedric, és a szülei szerepelnek az álmában, hanem Sirius is, és ez még jobban megviselte az idegeit. A sírástól fuldokolva ébredt, majd mikor újra sikerült lélegzethez jutnia, azonnal bekopogott a keresztapja szobájába.
Mivel nem kapott választ, benyitott, és az ágyhoz tapogatózott. Sirius körvonalát tudta csak kivenni a párnák között, de egyszerűen nem bírta felébreszteni. Nem volt képes elvenni valaki más álmát, csak azért, mert neki nem jutott. Ezért aztán csak leült az ágya mellé, és hallgatta a halk, egyenletes szuszogását.

Sirius arra ébredt, hogy sajog a karja. Bosszúsan kihúzta az ágya melletti szekrényke fiókját, és meghúzott egy lila bájitalos üveget. Homlokát dörzsölve hanyatlott vissza a párnájára; egyre gyakrabban verte ki a fájdalom az álmot a szeméből. Ezeknél az éjszakáknál már csak a bűntudat volt rosszabb, ami ilyenkor elárasztotta. Ha nem lett volna olyan felelőtlen… Ha nem lett volna annyira kétségbeesett, ha nem lett volna annyira önző és önfejű… Tágra nyílt szemmel bámult bele a szoba tompa feketeségébe, azt remélve, hogy ez valamelyest enyhítheti a fejében kavargó emlékek élét. Aztán mikor hozzászokott a szeme a sötétséghez, egy ismerős alakot vélt kivenni az ágya mellett. Egy pillanatra félrevert a szíve.

-James?!

Mire kiejtette a szót, a fiú kinyitotta a szemeit. Azonban Harry nem hallotta, vagy inkább nem kívánta meghallani Siriust, így némán néztek egymásra egy darabig. Sirius megpróbálta feldolgozni magában az önutálat és az elfojtott csalódottság keverékét, amit a saját reakciója váltott ki belőle, Harry pedig… Fogalma sem volt, hogy mire gondolt Harry.

– Valami baj van? Mégis miért ülsz lenn a földön?
– Nem tudtalak felkelteni.
– Próbáltál?
– Nem.
Sirius figyelmen kívül hagyta az apró szúrást a szíve tájékán. Kinyújtotta a kezét Harry felé. Gyere.

A rémálmok Sirius mellett eltűntek.

*

Siriust rémálmok gyötörték. A karja folyamatosan égett, és neki minden alkalommal a poklok poklát kellett kiállnia, ha nem akarta egy zöld fénycsóvával végezni az életét. Azt hitte, könnyebb lesz, hogy az elkeseredettsége megfelelő alapot szolgáltat majd neki a kitartáshoz. Regulus elhitette vele, hogy enyhülést talál majd közöttük, hogy egy idő múlva elfelejti majd Jamest, hogy teljesen megváltozik majd, és új értelme lesz az életének. Igaza lett: az egyetlen célja az életének a túlélés lett. Túlélni a gyűléseket, túlélni a baráti összejöveteleket, túlélni a rémálmokat, amikben James üveges szemmel feküdt a saját háza közepén.
Lelkileg teljesen összetört és kiszipolyozottá vált. Tudta, hogy rossz döntést hozott, tudta, hogy mindent csak még veszélyesebbé, még borzalmasabbá tett a saját maga, és mások számára is, de már nem táncolhatott vissza. Egyensúlyoznia kellett a borotvaélen, mert ha leesik, az nem csak a saját életébe kerülhetett volna.

*

Észre sem vették, milyen gyorsan eltelt a nyár. Harry akkor döbbent rá, hogy vissza kell mennie a Roxfortba, mikor egy hatalmas rőtbarna tollú bagoly megkocogtatta Sirius szobájának az ablakát, a jól ismert zöld tintás levéllel a lábán. Egyszerre érzett megkönnyebbült örömöt és szorongást. Vágyott már a barátai társaságára, és mindent megadott volna érte, hogy kiszabadulhasson ebből a nyomasztó házból, de bele sem mert gondolni, hogy fogja túlélni Sirius nélkül a tanévet.

− Majd használod a Hopp-hálózatot. Vagy kiszöksz valamelyik titkos alagúton, úgy tudom, nálad van a Térkép. Úgyis rám fog férni, hogy megmozgassam hébe-hóba a tagjaim. A Szellemszálláson senki nem keresne minket.
− Sirius, Pettigrew információi alapján bármelyik halálfaló felismerné Tapmancsot. Nem kockáztathatod meg, hogy elkapjanak! Nem kockáztathatom meg.

A férfi összehúzott szemmel vizslatta Harry arcát. – Az apád benne lett volna. Úgy gondolta volna, hogy jó kis kaland lenne.

A hajszálrepedések, amik összetartották Harryt tovább futottak. Keserű hangjának élével vágni lehetett volna.
– Milyen jó, hogy én nem vagyok az apám, ugyanis akkor már rég halott lennék.

Sirius szeme eltompult, mintha lehúztak volna egy függönyt a szembogara mögött. Megdermedt ültében, minden izma megfeszült. Mikor felállt, a mozgása darabos volt, szinte hallatszott, hogy nyikorognak a csontjai. Szó nélkül kiment a szobából, az ajtót pedig tárva hagyta maga után. Harry fülét sértette a csönd, amit maga után hagyott.
Abban a pillanatban megbánta a megjegyzését, mihelyst az elhagyta az ajkát, de tenni ellene már nem tudott semmit. Felhúzta a térdeit a mellkasához, összekulcsolta rajtuk a kezeit, és lassan ringatni kezdte magát. Mély levegő; be, ki. Menni fog ez. Be, ki.

*

– Kérlek, Sirius, bocsáss meg. Kérlek…
– Nekem kéne a bocsánatodért esedeznem.
– Csak ölelj át, kérlek, hadd érezzelek…

Sirius elmorzsolta Harry könnyeit, még mielőtt legördülhettek volna az arcán. Apró csókokkal hintette be a puha bőrt, némán és odaadással, mint aki a rózsafüzér minden gyöngyére újabb imát mond. Ahogy rájuk vetült a holdfény az ablakon keresztül, Harry bordáinak árnyéka rácsokat festett az oldalára. Olyan fehér volt a bőre, olyan áttetsző, akárcsak egy kísérteté; alatta kék erek futottak szerteszét, cseppenként szállítva az értékes vért. Sóhajuk visszaverődött a szoba falairól.

*

A reggeli nap erőszakosabb és vakítóbb volt a holdfénynél. Harry bágyatagon nyújtózkodott, majd még mindig csukott szemmel megkereste Sirius kezét, és összekulcsolta az ujjaikat. Gyermetegnek tetszett az az eufórikus öröm, amit érzett. Képesnek érezte magát bármire. Még arra is, hogy elviselje, hogy Sirius veszélynek teszi ki magát; ha ez az ára annak, hogy találkozzanak, el fogja viselni. Sirius tud magára vigyázni, bíznia kell benne.
Felemelte a kezeiket, hogy a látvánnyal is biztosítsa magát arról, nem álmodik. Akármilyen zavarba ejtően romantikus volt, látnia kellett.

A Sötét Jegy fekete tintája komoran kacagott rá Sirius alkarjáról.

*

– Ennek undorító íze van, Pipogyusz.
– Vigyázz Black, ha nem vigyázol arra, amit mondasz, a végén még elvétem a hozzávalókat a főzetedhez.
– A nagy Bájitalmester, ugyan, el nem tudom képzelni.
– Ebben a könyvben vannak a bűbájok, amik eltűntetik a Jegyet. Csak az itallal együtt hatnak. Biztos képesnek érzed magad az elsajátításukhoz.
– Ebben nem tévedsz.
– Mint ahogy másban sem. A bűbájoknak egy idő után elmúlik a hatásuk, még mielőtt a fájdalom visszatérne. Kétlem, hogy képes lennél rá emlékezni, de én figyelmeztettelek.

*

– Harry! Harry, könyörgöm, hallgass meg! Még nem tudsz mindent!
– A Sötét Jegy van a karodon!
– Ez már csak a múltam. Soha nem értettem egyet Voldemorttal semmiben!
– A Sötét Jegy… a te karodon… – Harry rémülten hátrált Sirius elől.

– Fiatal voltam, felelőtlen, és kimondhatatlanul fájt. Mikor James elvette az anyádat, úgy éreztem belehalok. A ceremónia véglegessé tette mindenki számára, amit már addig is tudtam: hogy James soha nem lehet az enyém. Olyan volt, mintha tűzbe olvadt volna a világ, és én benne pusztultam volna.
Regulus kihúzott a depresszióból, egy új világot festett elém. Meg voltam zavarodva, és ha valaki azt mondta volna nekem, hogy jó ötlet késsel végigvágni az ereim, valószínűleg megtettem volna. Ráadásul Regulus az öcsém volt. Úgy akart rám vigyázni, ahogy nekem kellett volna rá, de még ő sem ismerte Voldemort igazi énjét. Még nem kezdődött el a sötét korszak, még az aranyvérűek elit klubjának tűnt kívülről. Regulus oda áhítozott, nekem pedig új célokat akart adni, hogy legyen miért tovább léteznem.
Tudom, hogy semmi nem lehet mentség számomra, de Harry, kérlek, bocsáss meg nekem!

– Te ölted meg a szüleim! – sikította Harry. A szoba sarkában rogyott össze, és Sirius mondatai alatt szinte véresre karmolta a saját karját, mintha legalábbis az ő bőrét billogozná a Jegy. Szemei nem bírtak megállapodni egy ponton, ide-oda cikázott a tekintete, az arca maszatos volt a könnyektől.
Sirius térdre esett előtte.

– Én ajánlottam nekik Pettigrew-t titokgazdának, de tudomásom sem volt róla, hogy ő is a halálfalók közé tartozik. Azt hittem, Pettigrew még ahhoz is gyáva, hogy Voldemortra gondolni merjen. Miattam választották őt, miattam haltak meg. De nem öltem meg őket. Kérlek, Harry, próbálj meg megnyugodni!

Harry egész testében remegett. Megpróbált felállni, de lábai folyton összecsuklottak alatta. Mikor Sirius odaugrott hozzá, hogy elkapja, ijedten még messzebb húzódott tőle. A férfi úgy érezte, mintha a szívébe szúrt tőrt megforgatták volna.
– Ne gyere közelebb! Soha többé nem akarlak látni! Elárultad apáékat! Elárultál engem! – Harry hangja rekedt volt a sírástól és a sokktól. Végre sikerült felállnia: a falnak támaszkodva kihátrált a szobából, miközben Siriust végig szemmel tartotta. Ő már csak azt hallotta, ahogy kattant a zár a fiú szobájának ajtaján.

*

A zokogások, fuldoklások, dühöngés és önmarcangolás után Harry eljutott arra a szintre, amikor csak üresen nézett maga elé, és szoktatta magát az űrhöz, amit belül érzett. Mintha kitépték volna nemcsak a szívét, de a lelkét is. Órákig nem mozdult, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén csapongott. A szobájában állandó sötétség uralkodott. Ha valamikor sikerült elaludnia, azonnal rémeket látott; Siriust, amint kimondja az Adavát az apjára szegezett pálcával, de a zöld fény James helyett őt, Harryt találja el.
Az egész világ összeomlott körülötte. Sirius szeretetét kitervelt színjátszásnak képzelte, és százszor elátkozta magát, amiért bedőlt neki. Hiszen egyszer sem ejtette ki a száján, hogy szeretlek. Csak James emléke miatt volt vele, és hogy Voldemortnak kémkedjen. Mindenkinek igaza volt, aki Siriust őrült, sötét varázslónak hitte. Ez a felfedezés olyan erővel vágta pofon, hogy sokáig nem kapott levegőt. Már nem tudta, miben higgyen; ha a hozzá legközelebb álló emberről kiderül, hogy halálfaló, kiben bízhat ezután?

Nem akart ilyen állapotban emberek közé menni, ám szeptember elsején mégis ott volt a King’s Crosson, és felszállt a Roxfort Expresszre. Mikor elhagyta a házat, Sirius megpróbált beszélni vele, – mint ahogy annyiszor próbálkozott már, ám választ sosem kapott a zárt ajtó mögül – de Harry rá sem pillantott. Remus, aki ott volt a pár Rendtag közt, akik kikísérték Harryt a King’s Crossra, sokáig győzködte, hogy Sirius már régen maga mögött hagyta a múltját, de szavai süket fülekre találtak. Harry nem akart a keresztapjára gondolni, mert a sebek még túl frissek voltak, és nem tudta, hogy mikor fognak begyógyulni. Ha egyáltalán be fognak.

 

A lakomáról fejfájásra panaszkodva kimentette magát a barátainál, hogy ne kelljen jókedvet színlelnie egész este.
– Harry, már így is csak csont és bőr vagy, enned kellene valamit. Nem hiszem el, hogy Sirius nem figyelt rád eléggé.
Harry szíve görcsbe rándult a férfi említésére, így Hermionéra ügyet sem vetve elhagyta a Nagytermet. Azon kívül, hogy biztos volt benne, hogy egy falat sem menne le a torkán, egyedüllétre volt szüksége. Hogy gondolatait elterelje, a hálóterembe érve nekiállt kipakolni a ládájából, ám mikor a ruhái közé nyúlt, egy becsomagolt tárgyba ütközött a keze. Egy kis könyv méretű, régi tükör volt az, a hátoldalán írással.

Ez egy oda-vissza ikertükör. A párja nálam van. Ha beszélni akarsz velem, vedd a kezedbe, és mondd ki a nevemet. Akkor megjelensz az én tükrömben, én pedig a tiedben. Jamesszel használtuk, mikor külön voltunk büntetőmunkán.

A csomagolópapírból egy egysoros levél hullott a földre, de Harry azt már nem vette észre. A csomag felszínre hozott minden indulatot, amit azóta sikerült visszafojtania. Teljes erőből a földhöz vágta a tükröt, ahol az ezer darabra tört. Az üvegcserepek vízcsepp módjára, csilingelve szaladtak szét a kőpadlón, a vékony hang közé pedig Harry zokogása vegyült.

Bármi történjen, én szeretni foglak.

*

Sirius a kezében lévő tükörre bámult. Hónapok teltek azóta, hogy Harry elment, de még nem jelent meg a képe a tükörben. Egyszer sem beszéltek, mióta meglátta a karján a Jegyet. Sirius kezdte elveszíteni a reményt, mégis minden nap elővette a tükröt. Hátha már megbékélt, hátha már hiányzom neki, hátha… Ez a gondolat szinte a rögeszméjévé vált. Harry a tudta nélkül már rég átvette James helyét a szívében; átkozta magát, hogy erre későn jött rá. Csak reménykedni tudott benne, hogy nem túl későn.

Csak remélni tudta, hogy még van remény.

 

Reklámok