Meleg

by mizukiyana

2vrs8lt_th

Meleg | G rated | SHINee; jongkey | 517w | drabble | 130408
A/N: ismét a metaXa stílusa, mert most fejeztem be, és mert i have a thing for ankle-crackle, and for kibum rolling his eyes

 

bántja a fülét a csönd, ahogy harsog, megsüketíti puszta jelenlétével, de nem elég bátor hogy megtörje, léteznie kell, ez az éjszakák rendje, a csönd átveszi az uralmat, elnyom minden mást, minden apró zörej holtan hull el a közeledtére, ráhasal a lakásra, a poros konvektorra, rá a málló tapétára, befed mindent és mindenkit, átmelegíti belülről, a hidegtől pedig lefagynak az ujjai, csak a csönd melegíti, a fűtés mintha nem létezne, talán sosem létezett, mi az hogy fűtés, mi a meleg víz, mi a meleg, egy érzés, vagy fogalom csupán, megfogni nem lehet, hallani nem lehet, szagolni sem lehet, hogyan érzed akkor, mert a bőrén ő nem érzi, a lelkében sem, jéghideg minden, csak a csönd melegít,
megreccsen a padló, a korhadt fapadló deszkája szembeszáll a csönd hadseregével, egy pillanat alatt porrá zúzza, vert seregként, foszlányokban kapaszkodva oszlik el a csönd, reccsen a fa, neszező léptek alatt, mezítelen talpak tapossák ki az utat az erkélyajtótól, lábujjhelyen tipeg, azt hiszi alszik, sötét borítja az egyetlen szobát, nem látja hogy ébren van, óvatosan lépked a matrac felé, bokája megroppan, súrlódnak a csontok a porcokon, nyiszeg a padló, de a bokája harsanása hangosabb, félelmetes, törés-szaga van, de nem törik el, semmi baja nincsen, így szokott kopogni a csuklója is, a gerince, a nyaka, a teste hallatja hangját, képtelen csendben maradni, hangos egyéniség, megszólalnia sem kell, a jelenléte kipótolja minden ki nem mondott szavát, ahogy a csontjai is hangosak, visszafeleselnek a padló deszkáinak, szemtelenül, ritmustalan roppanásokkal, nem fáj neki, csak érzi ő is, érzi a kopogást a bokájában, ahogy érzi a talpa alatt a hideg szálkákat, jéghideg minden,
leereszkedik mellé, besüpped alatta a matrac, a rugók beszállnak a darabba, fémes hangjuk kiegészíti a fa és a csont szólamait, g-mollt produkálnak, hencegnek, de csodaszép játékukkal megdolgoznak a hírnévért, mindenki ismeri a rugók hangját, ő érzi is, mindketten érzik maguk alatt a szimfónia rájuk eső részét, aztán jonghyun megmozdul, nem alszik, még mindig csukott szemmel megfogja kibum kezét, a tenyerébe csókol, kibum megremeg, azt hitte alszik, de nem, miért nem alszol, késő van, a karját csókolja végig, fel a nyaka felé vezető emelkedőn, a válla dombján keresztül, nem tudok nélküled, fázom, téged vártalak,
kibum megforgatja a szemét, nem miatta, nem válaszként a szavaira, csak fáradt, ritkán pislog, behunyja őket, visszafordítja a fejébe, az elméjét nézi, a gondolatait, csak ő láthatja őket, aztán ahogy ismét kinyitja a szemhéját visszapördülnek a világ felé, ilyenkorra kiszáradnak a szemei, elfáradnak, minden elfárad egyszer, ő fáradt papírra fáradt tintával mázol kottákat napközben, fáradt húrokon kelti életre a hangjegyeket, de jonghyun most nem érzi magát fáradtnak, a ropogós szimfónia hangjegyekké alakul a fejében, ajkai alatt érzi kibum ütőerét, áramlik a vére,  és ez felmelegíti, forróbb mint a csönd, a szíve dobogása, karjai a dereka körül több melegséget sugároznak a lelkébe mint a csönd, zene árasztja el az agyát, a csönd ellenség, a csönd fagyos, de kibum muzsikát hoz magával, ropogós szimfóniát, dallamokkal ajándékozza meg a nap minden percében, éjszaka pedig még többel, és meleggel tölti meg a szívét, élettel a halott lakásban, hát erre van szüksége hogy aludni tudjon, erre van szüksége hogy ne fagyjon halálra, kibumra és a lelke melegére

 

Reklámok