Üres szükség

by mizukiyana

Cím: Empty necessity / Üres szükség
Szerző: yana-chan
Korhatár:
NC – 17
Fandom:
kpop – SHINee
Kategória:
melankolikus
Műfaj:
egyperces/szösszenet
Párosítás:
JongKey
Figyelmeztetés:
slash, angst
Állapot: befejezett
Levésve: 2012.07.05-06.
Zene: [ootomeiru.tumblr.com – háttérzene playlist]

Az éjszakai fények bevillództak a kétágyas hotelszobába, furcsa árnyákok sorát vetve a plafonra. Minden csendesnek tűnt, fáradt, koncert utáni elégedettséggel teli nyugalomnak. A szoba egyik lakója épp ezt a csendességet akarta elűzni, mikor pár staff-taggal iszogatni mentek az egyik közeli bárba, úgynevezett afterparty keretében. Ezzel ellentétben Kibum csak erre a nyugalomra vágyott. Tényleg fáradt volt, tíz koncertet lenyomni pár héten belül azért nem volt gyerekjáték, fájt az összes tagja, beleértve a hangszálait is. És még csak a felénél tartanak. Ezért döntött úgy hogy most inkább lepihen, és a szokásos bulizás helyett csak vesz egy forró fürdőt, ami talán ellazítja, megnyugtatja és gyógymód lesz a fáradtságára.
Kinyílt a szobához tartozó fürdő ajtaja, és Kibum lépett ki teljes életnagyságban, derekán egy fehér törölközővel. Annyira filmbe illő klisére hajazott a jelenet, hogy még ő is elmosolyodott, aztán csak továbblépett, és a bőröndjét célozta meg, hogy magára kapjon egy póló-alsónadrágból álló pizsamát.

Fények, zajok, illatok. Az ablakpárkányon ült, és kifelé bámult az éjjeli forgatagba. Sokszor történt meg vele hogy csak bámult ki a külvilágba. Nem nézni akart, hanem érezni. Alapvetően érzékeny típus volt, lelkileg is, de különös dolgot jelentett számára a fizikai érzékelés is. Arcán a szellő simítása, bőrén a víz csobogása, fülében a mindig nyüzsgő város neszei. Olyankor menekült ezekhez a dolgokhoz, mikor egy kis magányra vágyott a folyamatosan pörgő médiaéletből. Amit amúgy élvezett. Úgy érezte az is az ő világa, egyszerűen imádott szerepelni, emberek között lenni, kommunikálni, de néha neki is lehetett elege.
Kulcszörgés zavarta meg a semmittevésben – zavart volt, kapkodó. Lefordult az ablakból, és úgy mezítláb az ajtóhoz sétált. Jonghyun nem mindig tudta mennyi az annyi, és néha megesett vele hogy felönt a garatra. Remélte hogy most nem a vigyorgó, életteli fázisában találja – szétzúzta volna a belassult, melankolikus hangulatát. Most jól érezte magát így, a lelkével kettesben, távol a külvilágtól.

Jonghyunnak végül sikerült kinyitnia az ajtót, és mikor belépett Key aggodalma megtört. A fiú zaklatottnak látszott, kétségbeesettnek. Kibum elé lépett, bár egyenesen állni nem tudott, és kávészínű tekintetét az övébe fúrta. Kis híja volt hogy nem könnyezett.
– Te megértesz, ugye Kibum? Mondd hogy megértesz, kérlek, segíts nekem… – kezét felemelte, és végigsimított a másik nyakán. – Te ismersz, mindig tudtad mire van szükségem…
Keynek felfogni sem volt ideje a helyzetet, már a falhoz préselve találta magát. Mindenütt érezte Jonghyunt – az ujjai szorítását a vállán, lélegzetét a fülében, az övének nyomódó ágyékát.
– Kérlek, csak ne lökj el, csak még egyszer… – nyöszörögte, miközben a fiatalabbhoz dörgölte magát. Key csak állt, fel sem bírta fogni mi történik éppen. Egyértelműen érezte a másik merevedését a combján, de nem volt képes ilyen gyorsan reagálni.
Aztán kezei automatikusan indultam meg a másik övcsatja felé. Gyors, sima mozdulatokkal oldotta ki – ezerszer látta hogy vetkőzik, öltözik a másik, ismerte az egész ruhatárának titkait – csakúgy mint a testét. Habozás nélkül nyúlt az alsójának gumija alá, hogy hűvös ujjaival épp csak leheletfinoman simogatni kezdje izgalmát. Jonghyun egész testében megremegett, és elfúló nyögés tört elő a torkából. Ujjai megszorultak Kibum válla körül.
– Próbáltam… hidd el mindent megtettem, de nem elég… nem ugyanaz – zihálta. Forró levegő érkezett Key nyakára, aztán Jonghyun a vállgödréhez támasztotta homlokát.
Kibumon még mindig semmi érzelem nem látszódott. Mozdulatait nem ő irányította, kimértek voltak és precízek. Ürességet érzett, mint akit éppen kihasználnak, de még az ilyenkor normális csalódottság sem volt meg. Megértette a másikat. Párszor már eljátszották ezt, és vele is történt ilyen, pontosan tudta milyen mikor napokig, hetekig kínoz a kielégítetlenség és nem tudod elűzni, ha napjában háromszor vered is ki magadnak. És valahogy mindig egymást találták meg ilyenkor. Mindig csak a legutolsó pillanatban, és többé nem is említették. Nem volt bennük a barátságnál, testvériségnél több érzelem, egyszerű szükségből keresték a másikat. Mégis keresték, mint a függő aki le akar szokni, de az utolsó pillanatban soha nem bírja ki. Kicsit ilyenek voltak ők is.

Key hirtelen letérdelt. Jonghyun egyik keze elengedte őt, és a falra zuhant, hogy megtámassza magát. Feje hátrabicsaklott, ádámcsutkája fel-alá ugrándozott, szemét összeszorította. Key párszor végigkarcolta körmével férfiasságát, aztán közelebb hajolt. Egy kis nyálat összegyűjtve megnyalta a makkját, majd ráfújt, amivel újabb hangos nyögést csalt elő a másikból. Csípője előrelendült, Key pedig hagyta; tokát ellazítva engedte őt beljebb.
Nem úgy vélekedett a szopásról mint az emberek nagy része – általában élvezte hogy hatalma van valaki felett, ő dönti el mit néz el neki és miért ját büntetés, és a másik tulajdonképp abban a pillanatban nem tud tenni semmit. Ám Jonghyunnál soha nem használta ezt a lehetőséget. Most arra sem volt benne elég erő, hogy akár elgondolkozzon ezen, csak tette a dolgát, használta a nyelvét, a fogait és az ujjait. Szeme kimeredt, szinte alig pislogott, mint aki lélekben nincs is a helyszínen, átlát a kézzel fogható dolgokon, húson, izmokon.

Jonghyun körmei a vállába martak ahogy a végéhez közeledett. A szoba tele volt a hímszag összetéveszthetetlen aromájával, az énekes nyögéseivel, sóhajaival. Aztán mikor Kibum szívott rajta egyet, hideg ujjai pedig egyszerre találták meg a golyói mögött, remegés futott végig a gerincén, és jóleső szusszanással élvezett bele a fiatalabb szájába.
Key most először zárta le a szemeit. Óvatosan kiengedte magából Jonghyunt, aztán lenyelte minden cseppjét. Cicásan nyalogatta körbe száját, ahogy még mindig csukott szemekkel felállt, és az ágy felé tapogatózott. Még mindig nem érzett semmit belül, csak szeretett volna már ismét egyedül maradni a gondolataival. Jonghyun azonban megakadályozta ebben. Ahogy összeszedte magát, egyből a menekülni készülő fiút mintegy bekerítve dobbantak öklei a falon.
– Köszönöm Kibum.
Közelebb hajolt hozzá, és egyszerűen megcsókolta. Bár már sokszor történtek ilyen dolgok közöttük, soha nem csókolóztak még. Soha egyikük sem vágyott rá, nem éreztek késztetést, most valahogy mégis megtörtént. Először csak ajkak az ajkakon, aztán Jonghyun bebocsájtást kérve végigszántott Key alsó ajkán. Szenvedély nem volt bennük, az idősebben csak a hála és az odaadás érződött. Végül mégis ő szakította meg a csókot, hogy a falat elengedve reszkető ölelésbe zárja a másikat. Orrával bejárta Kibum nyakát, aztán puszit nyomott a kulcscsontjára.
– Én tényleg… tényleg szeretnélek szeretni.
– Ne fáradj vele. Nem éri meg.
Key suttogó hangja rekedt volt az órákig tartó szótlanságtól. Szemét csukva tartotta, az ölelést nem viszonozta, csak állt, érezte testén Jonghyun testének melegét.
– Szeretnék lefeküdni.
Az idősebb erre még egyszer megszorította, talán bizonyosságát akarta adni ez előbbi szavainak. Próbálta az érzelmeit belesűríteni, ám azok nem értek el Keyhez. Rajta még mindig ott ült a melankólia, fülében síró dallamok rémlettek fel, majd mikor a másik elengedte, nesztelen léptekkel az ágyához ment és csak összekuporodott rajta. Hallotta ahogy Jonghyun becsukja maga mögött a fürdő ajtaját, később azt is ahogy visszajön. Kinyitotta az ablakot, a beosonó szellő elvette a szagokat, és a város zajait hozta cserébe. Pizsamát vett fel ő is, majd megjelent Key ágya mellett és egy szó nélkül mögé feküdt. Puha keze gyengéden simogatta a másik hátát, torkából egy lassú melódia hangjai kúsztak elő; ő máris félig az álmok világában járt.

Kibum pedig csak létezett. Légzése Jonghyun szuszogásához hangolódott, szíve felvette a másikénak ritmusát. Lélekben pedig még mindig ugyanolyan üresnek érezte magát, mint amennyire sejtette, hogy a másik is az. Neki lételeme volt az ölelés, muszáj volt megérintenie a többieket ahhoz, hogy fenntartsa magát, Key pedig csak hagyta neki, mint általában mindent. Megvolt a saját életük, barátaik, és annak ellenére hogy szoros érzelmek fűzték őket egymáshoz, az a fajta kötődés soha nem alakült ki köztük. Key néha úgy érezte túl érzéketlen már ő a gyengédséghez. A média kiszipolyozza az embert, ő pedig különösen érzékeny volt erre. Mégis élvezte. Ez volt az élete.

Feltámadt a szél, meglebegtette a fátyol-függönyt, akár szellemet is sejthettek volna mögötte. Kibum a falakon futkosó fénypászmákat leste félig lehunyt pilláin át. Azon tűnődött, mennyi ember van a világon, aki ölni is képes lenne az ő helyéért, azért, hogy Jonghyun őket tartsa helyette éjszaka a karjaiban. Ő pedig még csak nem is érez semmit. Közömbös volt, és tudta hogy a másik is az. Épp csak szükségük volt egymásra.

Advertisements