Sorry, I’m a little late

by mizukiyana

Cím: Sorry, I’m a little late
Szerző: yana-chan
Korhatár:
R
Fandom:
CSI Miami
Tartalom:Ezúttal Eric késik el a munkahelyéről, és hogy teljes legyen a kép, Ryanbe botlik, aki nem tudja ezt szó  és gondolatok nélkül hagyni.
Kategória:
Romantikus (hát, kb.)
Műfaj:
novella
Párosítás:
Ryan Wolfe x Eric Delko
Figyelmeztetés:
slash
Állapot: Befejezett
Levésve: őszintén szólva fogalmam sincs. 2010. szeptember és december között (azt hiszem)


Megjegyzés:
ajánlott zene a Marina and the Diamonds – Oh No!, és a The Noisettes – Never Forget You. Nem pont a témába vágnak, de ezekből egy-egy sor ihlette a művet (és amúgyis marhajó zenék). Na meg a tévé előtt eltöltött órák, Ryanen nyáladzva.. :$ *-*

„Sorry, I’m a little late…”

– Jó reggelt, Delko. Mi szél hozott erre, ahol a madár se jár?
– Hagyj békén Wolfe. Elaludtam, az évben egyszer fordul elő velem. Igazán pech, hogy az pont ma van. Nem tudnál túllépni ezen?
– Nagyon fáradtnak tűnsz, gondoltam feldoblak egy kicsit. Mit csináltál az éjszaka alvás helyett?
A kubai férfi bosszúsat fintorított a másik kaján vigyorára, aztán kivette a kezéből az új ügy mappáját, és elkezdte megérdeklődni a részleteket.

Eric reggel hatszor nyomta ki az ébresztőóráját, mire eljutott az agyáig, hogy munkába kéne mennie. Erre magában szitkozódva ugrott ki az ágyból, és miközben rohamtempóban kapkodta fel a ruháit, csak az jutott az eszébe, hogy a munkatársának megfelelő okot ad a heccelésre. Mennyire utálja ezt!
Üres gyomorral rohant el otthonról, még mindig Wolfe idegesítő személyiségét boncolgatva magában. Valamibe mindig bele tud kötni, vajon most mivel áll elő? Ericnek számtalan ötlete volt, amik tovább rontották az amúgy is morcos reggeli hangulatát.

Mikor Delkót meglátta, Ryannek összeszorult a torka. Késett, és az első pillantásra látszott, hogy azért, mert elaludt. Haja kissé kócos volt, szemei folyton le akartak csukódni. Soha nem vallotta volna be neki, de észveszejtően nézett ki így. Ryanről ugyan nem tudta senki hogy valójában a férfiak jobban vonzzák, de úgy gondolta, ha valaki mégis megtudja, őt nem fogja érdekelni. Alapjában véve sok minden nem érdekelte, mondhatjuk úgy is, hogy hogy kissé flegmatikus volt.
Eric felé irányította a lépteit, majd megszólította, remélve hogy hangja ironikus éle elfedi azt a remegést, amit a másik félregombolt ingének látványa váltott ki belőle. Ugyanis kissé kivillant kulcscsontján a gyönyörű kreol bőre…
Eric dühösen nézett a köszönésre, de ahogy kinyitotta a mappát, erről elfeledkezve kapcsolt át munka-üzemmódba. Ryan kissé megrázta a fejét, hogy kituszkolja a nem ide illő gondolatokat az elméjéből, majd sietve kezdett el magyarázni.

Aznap később, mikor Ryan a laborban vizsgálta az áldozat személyes tárgyait, Eric jelent meg az ajtóban.
– Hello. Tudok segíteni?
Ryan felnézett. Delko önként és dalolva segíteni akar, pont neki. Hűha…
– Persze, gyere csak. Ezeket kéne még megnézni – azzal a vállfán lógó ruhákra mutatott.
Eric szó nélkül felhúzott egy pár gumikesztyűt, és nekilátott, mire ő csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Ellensúlyozni akarod hogy elkéstél?
Egy dühös pillantással vegyített sóhajt kapott válaszul.
– Nem akarsz végre békén hagyni?
Ryan máris elvigyorodott. Eric sértődötten sokkal természetesebbnek tűnt, mint engedelmesen dolgozva. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor mennyivel édesebb…

Kis idővel és rengeteg megfeszített munkával később Ryan pihenőt rendelt el. A talált idegen DNS-eket és ujjlenyomatokat már leküldték analízisre, az ő gyomra pedig már vészesen korgott. Hol volt már az a pár falat reggeli…
Mikor meghallott egy hasonló hangot Delko felől, vigyorogva fordult felé.
– Csak nem megéheztél?
– Fogd be. Ma még semmit nem ettem – hangzott a durcás válasz.
– Akkor sürgősen vonszold el magad a büfébe, ha nem akarod, hogy nekem kelljen. Így akár el is ájulhatsz! – Ryan szavai szidásnak is hangozhattak volna, ha akaratlanul bár, de nem lett volna valami lágyabb felhangjuk…
– Nem mondod… – morgott Eric, de azért elindult valami ennivaló után nézni.

Miközben a szendvicset majszolta, elgondolkodva bámult maga elé. Az előbb Wolfe aggódott? Vagy csak ki akarta oktatni? Nem mintha nem tudná, hogy az éhségtől elájulhat az ember, ezt még egy idióta is megtanulja (ha előbb nem, a saját kárán biztosan). De azért mégis fura volt a hangsúlya.
Eric gondolatai minden átmenet nélkül ugrottak az aktuális ügyre. Sokszor viselkedett így, általában ha nem értett valamit, nem tudta megmagyarázni. Már pedig Wolfe viselkedését nem tudta.
Gyorsan végzett az evéssel, és a kávéját felhajtva elindult vissza a laborba. Már csak néhány tárgy várt átvizsgálásra.
Wolfe még nem ért vissza. Addig is egyedül tudott dolgozni, ami örömmel töltötte el. Igaz, most nem zavart sok vizet, de Eric sokkal jobban tudott koncentrálni, ha a másik nem volt ott. A légkör akkor valahogy feszültséggel telt meg; szinte érezte a láthatatlanul vibráló villámokat, amiket felé eresztett. Brr. Valami zavaró volt benne, mintha figyelné. Persze ez csak akkor volt, mikor dolgoztak, máskor ugyanis ironikus kritikát tett mindenre, ami nem tetszett neki. Idegesítő személyiség.
Nem sokáig tartott a boldogsága: röpke tíz perc múlva Wolfe visszajött.
– Ha te is szíveskedtél étkezni valamit, akkor talán mehet is a menet – a megszokott gúnyos vigyor ott csücsült az arcán. Eric elszámolt magában tízig, mielőtt nem szólt semmit, csak folytatta a munkát.

Ryan megkönnyebbült mikor Delko elvonult a büfébe. A jelenlétében bizsergő érzés ostromolta a bőrét, amitől nehezen tudott rendesen figyelni arra, amit csinált. Légzését egyenletesre csillapítva sietett ki, hogy ő is bekapjon pár falatot.

Mikorra visszaért a laborba, a másik már ott volt. Magára erőltetett egy vigyort, és remélte, hogy semmi sem tűnik fel neki az ő felfokozott érzelmi állapotából.
A helyiségben vágni lehetett volna a feszültséget, ám Delko látszólag tényleg nem sejtett semmit. Nem is tehette volna, ugyanis még maga Wolfe sem tudta mit fog, vagy akar tenni. Csak annyit értett, hogy valamiért hatással van rá ez az idióta. Aki mellesleg nem is meleg. Valószínűleg. És ez az érzés egyben volt elkeserítő, és izgató. Lassan bekúszott a szeme elé egy jelenet, ahol ő érzékien harap bele a bizonytalanul piruló férfi nyakába. Nem, ez kibírhatatlan!
Ryan remegő ujjakkal fejezte be egy lenvászon ing átnézését, aztán visszacsomagolta – nem talált semmit – és távolabb csúsztatta az asztalon.
– Bocsánat – szabadkozott elhaló hangon, majd kivágtatott a laborból.

Eric magában szitkozódva fejezte be az átvizsgálás, és rendszerezte a bizonyíékokat. Egyre inkább belezavarodott Wolfe viselkedésébe, és a jelek értelmezésébe, amiket megfigyelt rajta. Mintha valakiért nagyon odalenne, egy percre sem tud lazítani. Mint aki este randira készül, annyira izgatott. Csak tudná hogy ki lehet az.
Álljunk csak meg, miért is akarja tudni? Wolfe szerelmi élete egyáltalán nem érdekli. Még csak nem is vonzó, vagy ilyesmi, egyáltalán ki találná annak? Vagyis…
El kellett ismernie, hogy de, igenis az. Szép nagy, kifejező szemei voltak, aranyos nevetőráncok a szája mellett… Kétségtelenül figyelemreméltó. A külseje. Ugyanis belül egy idegesítő, érzéketlen, számító alak. Eric ezzel a gondolattal, és azzal a teljes bizonyossággal folytatta a napját, hogy megbolondult. Elvégre Ryan Wolfe-ról képzelgett…

Esteledvén Ryan elégedetten indult az öltöző felé. Ezt az ügyet is sikeresen lezárták, ráadásul több felesleges halott nélkül. A bűnösök végül mindig elnyerik méltó büntetésük. Ő pedig arra jutott, hogy akármi is lesz a büntetése, bűnös akar lenni. Ennél rosszabb már úgysem lehet.

„I know exactly what I want, who I want to be…”

Eric betette a munkaruháját a szekrényébe, majd lassú mozdulatokkal begombolta a sebtében felvet ingét. Fáradt volt, de jóleső érzéssel töltötte el, mikor a letartóztatott gyilkosra gondolt. Újabb sikeres ügy.
Aztán gondolatai észrevétlenül átterelődtek Wolfe-ra. A nap nagy részében megszokottan viselkedett – gúnyos volt és öntelt, – de azok a déli pillanatok, mikor mintha szemernyi aggódást mutatott volna, mikor kirohant a laborból, no meg a belőle sütő energia nem hagyta nyugodni. Furdalta az aoldalát a kíváncsiság, hogy ki lehet az a rejtélyes személy, aki úgy elcsavarta a fejét, hogy munkaidőben sem képes elszakadni a gondolatától. Biztos éjjel is róla álmodik.
Tudatosan próbálta elvágni magát a Wolfe témától, de az agya ezen a kíváncsiságon felbuzdulva elkezdett magától rajzolni… egy sötét szobát, ahol a férfi egy franciaágyon nyöszörög álmában, mindössze a takaró sarkával eltakarva…
Eric hangosan hördült fel, ahogy rádöbbent mire is gondolt az imént. Tágra nyitott szemmel feszítette a homlokát a szekrény hideg fém ajtajához, zihálva a képzelettől, és a felismerés abszurditásától. Neki nem lehet. Wolfe-hoz. Semmi. Köze. Nem mintha akarna bármilyen esetet is, ami azt jelentené, hogy mégis köze van hozzá, Isten ments. De különben is.
Egyre ijedtebben próálta kiűzni a fejéből ezeket a képeket, egyre kevesebb sikerrel. Azért hátha egyszer még szüksége lesz az ép eszére. Nem valószínű, de talán.

Ebben a pillanatban nyikordult meg az öltöző ajtaja. Gyors léptek hallatszottak egyre közelebbről, majd a szekrénysor sarkán Wolfe tűnt fel, amint elkezdi kigombolni az ingét, és meglazítja a nyakkendőjét.
Ahogy Eric felnézett, Ryan is észrevette őt. A kubai férfi elpirult, és remegő kezét ökölbe szorította. Ryan összehúzott szemekkel nézte még egy darabig, aztán ahogy a másik elkapta a tekintetét, ő is elfordult. Az arca kifejezéstelen volt, a fejében viszont az járt, hogy hogyan is kezdjen hozzá a mondanivalójához. Idegesnek érezte magát, ezért a szokásos gúnyolódásra sem futotta, ám azt is észrevette, hogy Eric is zaklatottnak tűnt. Ötlete sem volt, hogy miért lehet az, és ez felettébb zavarta őt.

Aztán a feszült csendet végül Delko törte meg.
– Tudom hogy semmi közöm a magánéletedhez, de észrevettem, hogy egész nap alig tudsz koncentrálni. – Ryan szíve feldübörgött. Rájött volna? És ilyen nemtörődöm módon közli? – Szóval halljam, ki az a felettébb szerencsés hölgy, kiért ennyire lázban égsz? – Eric hangján hallatszott hogy vigyorog. Wolfe elfojtott egy apró megkönnyebbült sóhajt, és ő is elvigyorodot. Itt van tehát A lehetőség…

Eric még mindig a hideg fémajtóra támasztott ökölbe szorított kézzel, és lehajtott fejjel állt. Vére zakatolt az ereiben. A magára erőltetett könnyed hangnem csak ennek leplezésére szolgált. Hallotta, ahogy Wolfe kinyitja mögötte a saját szekrényét.
– Ki mondta, hogy nő az illető? – kérdezett vissza flegmán.
Delko vére még gyorsabb fokozatra kapcsolt. Lassan nyelt egyet. Tehát nem kizárt hogy Wolfe a pasikat kedveli. Ráadásul, ha ebből a szempontból nézi, nem is egész nap volt figyelmetlen, csak…
– Akkor… Lehetséges, hogy te aggódtál…
Nem tudta befejezni a kérdést. Ryan villámgyors mozdulattal termett előtte, és nemes egyszerűséggel befogta a száját. Hatalmas zöld szemeivel az övéibe mélyedt, pillantása kifejezetten komoly volt. Forró bőre égette Ericet, ahogy a tenyere az arcán nyugodott. Alsó ajkát egy egészen kicsit beharapta, amitől bizonytalannak hatott, de Eric tudta, hogy most pedig az lesz, amit ő akar.
Ryan lassan elvette a kezét a másik szájáról, várt egy pillanatot, majd közelebb hajolt, és finoman megcsókolta. Delko pontosan erre számított, de mégis felkészületlenül érte. (Erre nem is lehet felkészülni igazán.) Félénken csókolt vissza, de Wolfe-nak már ez is elég volt, hogy biztos legyen magában.

Vadabb iramot vett fel, nyelvével erőszakosan kereste a másikét. Egyik kezét Eric nyakára simította, a másikkal pedig a derekát húzta közelebb. Meglepő módon a kubai engedelmesen simult bele az ölelésébe, miközben felbátorodva mélyítette el a csókot.
Ryan rövid idő múlva áttért Eric nyakára, aminek látványa egész nap kínozta. Végigszántotta nyelvével a puha barna bőrt, aztán fogaival látható nyomot hagyott. Élvezte már a gondolatát is, hogy ezt a hihetetlenül szexi férfit ő készteti hangos sóhajtozásra. Mozdulatai kapkodók voltak mindkettőjüknek, hiszen a fantáziájuk eléggé feltüzelte őket előzetesen. Igyekeztek kideríteni, milyen élethűen képzelődtek…
Wolfe-nak már az egész inget sikerült lebontani Ericről, mikor egy erélyes lökéssel a háta mögötti padra döntötte őt.
– Ja és… – moroga, miközben az izmokkal díszített mellkast térképezte fel az ajkaival, – nem aggódtam érted – fejezte be parancsolóan.
– Nem aggódtál – nyogte elakadó hangon Eric. Kénytelen volt egyetérteni, bár jelen pillanatban nem volt olyan állapontban, hogy tudja mivel, ugyanis Wolfe még lejjebb haladt a kényeztetéssel…

Másnap reggel Calleigh egy bögre kávéval a kezében igyekezett a folyosón, mikor a lift ajtaja kinyílt, felfedve Delko nyomozót. Ha lehet, ziláltabban nézett ki, mint tegnap, és sötét karikák húzódtak a szeme alatt. Calleigh igyekezett elnyomni egy mindentudó mosolyt, vörösre rúzsozott ajkai azonban így is szép ívbe húzódtak.
– Jó reggelt, Eric! Hogyhogy tiszteleted teszed a munkahelyeden, ahová amúgy fölösleges is időben beérni?
Eric arcán fájdalmas fintor jelent meg.
Kísértetiesen hasonló ahhoz, ami alig fél órával ezelőtt Ryan arcán virított – jegyezte meg magában Calleigh. – Miért furcsa nekem az, hogy most ő is elkésett…
A nő most már tényleg nem bírta visszatartani a mosolyát, úgyhogy inkább elfordult, és ahogy lemondóan megrázta a fejét, továbbindult, hogy egyeztessen a főnökkel.
Vajon miért…

Advertisements