Azt hiszem szeretlek

by mizukiyana

Cím: Azt hiszem szeretlek
Szerző: yana-chan
Fandom: Harry Potter
Kategória: Romantikus
Műfaj: novella
Párosítás: Cerdric Diggory x Draco Malfoy
Állapot: Befejezett
Készült: 2009. december 31. körül

Akinek készült az ajándék: Kenzie Prudence Banx
Korhatár:
16
Figyelmeztetések:
slash, OOC, a vége felé túl sok csöpögés és nyál.

Leírás: Nagyjából az egész negyedik Harry Potter könyvet átölelő történet, ami Cedric és Draco ‘egymásra találásáról’ szól. Igyekeztem eleget tenni a kérésnek, bár nem biztos, hogy maradéktalanul sikerült. Azért reménykedem, hogy tetszeni fog, mert én az írás közben nagyon megszerettem a párost. ^^

Az ötlet: “Szeretnék egy Draco/Cedric ficut. Ilyet eddig csak egyet olvastam magyarul, és külföldön sincs éppen sok belőle. Draco valamilyen módon – az íróra bízom – segíti a Trimágus Tusa alatt Cedricet. Adhat neki tippeket, rávezetheti a megoldásra, de lehet egyszerűen csak lelki támasz neki. A történet során Cedric ne haljon meg!
Minden történetre érvényes, hogy happy endet szeretnék, és max. 16+os korhatárt.”

Szerzői megjegyzés:
Ez a történet a Kívánság Üst nevezetű játék résztvevőjeként született, [www.kivansagust.blog.hu] 2009. decemberében. Az ajándékozott nagyon örült neki, aminek meg én örültem nagyon. 🙂 A játékban Szofi_DM néven vettem részt (mert úgy vagyok regisztrálva a Merengőn. ^^)
Az eskü kinn van egy lappal fentebb, az ötlet joga pedig Kenzie-t illeti. ^^ ❤
Jó olvasást. ><

Azt hiszem szeretlek

”- Háromra, rendben? – szólt Harry. – Egy – kettő – három…
Mindketten megfogták a Trimágus Kupát.
Harry azon nyomban hatalmas rántást érzett a köldöke tájékán. Lába alól eltűnt a talaj, s felsüvített körülötte a szél. Többé nem tudta elengedni a Trimágus Kupát; csak repült-repült egy kavargó, színes űrben, ahol nem volt más, csak Cedric, a serleg és ő.”

A fiúk egy igen sötét és hideg helyre érkezek. Harry rögtön összeesett a zsupszkulccsal való utazás és a fizikai fáradság hatására, de Cedric tartotta magát, és talpon maradt. Ezernyi gondolat cikázott a fejükben, de csak csendben fújtattak a meglepetés erejétől. Aztán mikor végre ez kicsit kipihenték magukat, körülnéztek.
A hely, ahol landoltak, egy temető volt. Sírkövek bújtak meg a fűben körülöttük, nem messze tőlük pedig egy tiszafa állt. A jeges szél végigsüvített a temetőn.
– Szerinted ez még a próba része? – kérdezte Harry.
Cedric szinte fel sem fogta a kérdést. Zakatolt az agya, ahogy végiggondolta az egész Tusán történteket.

November első napján épp a nagyteremből tartottak vissza a klubhelyiségbe. A sok baráti unszolásra beledobta a nevét a Tűz Serlegébe, és azon gondolkozott, mi lenne, ha tényleg őt választanák ki. Barátai a vállát veregették, és nevetve találgattál a külföldi bajnokok személyét. Viháncoltak, mint a többi izgatott diák, aki várja a vacsorát, ahol eldől minden. Cedric is velük nevetgélt, mikor egy rohanó alak átvágott közöttük. Nekiment, majd bocsánatot se kérve továbbszáguldott a folyosón.
A fiú felismerte a negyedéves Draco Malfoyt, és nem értette miért annyira sietős neki.
– Egy pillanat, srácok, menjetek csak – küldte előre a barátait, majd a mardekáros után eredt. Nem tudta miért volt ebben az állapotban, de látta mikor nekiütközött, hogy könnyes a szeme.

A pince folyosóján lépkedett. Az előbb szem elől tévesztette Malfoyt, de tudta, hogy itt van valahol. Nem értett semmit: hogy miért jött utána, hogy miért keresi a sötét pincében, és hogy miért esett rosszul neki, ha akárkit is szenvedni látott. De ilyen volt. Nem bírta elviselni, ha valaki rosszul érezte magát. Talán kissé túl jó szíve volt, és ez okozott már neki néhány gubancot, de a barátai rájöttek, hogy nem tud változni, és figyeltek rá ilyenkor.

Tehát Cedric ott kószált a pincében és a – nagy valószínűséggel – síró fiút kereste. Aztán egyszer csak sóhajtást hallott az egyik sarok felől. Arra vette az irányt és pár pillanat múlva meg is látta a forrását – Draco Malfoy ott kuporgott a fal tövében. Fejét a térdeire hajtotta, de látni lehetett, hogy nem sír.

– Malfoy… jól vagy? – kérdezte óvatosan a hugrabugos, és lehajolt a fiúhoz. Az összerezzent, felkapta a fejét és megfordult, ami által az arca Cedric arcától két centire került. Mindketten hátrahőköltek, majd miután Malfoy lenyugodott a szívroham közeli állapotából, rárivallt a másikra.
– Mit keresel te itt, Diggory? Mégis mi a fenéért követtél? Ez a Mardekár körzete!
Szemei enyhén vörösek voltak, de tiszták, haja pedig kócosan hullott az arcába. Cedric összehúzta a szemöldökét.
Nem értem, miért csinálom mindig ezt. Én csak meg akartam hallgatni, mert tisztán látszik, hogy valami baja van. Ráadásul nekem jött… – gondolta magában, de hangosan csak ennyit mondott: – Úgy láttam abból, hogy észre se vettél, hogy nem vagy valami fényes állapotban.

– És ahhoz neked mi közöd? – kiabálta a szőke mardekáros. – Tudtommal nem vagy az anyám. Nem is ismerlek. Húzz innen, és hagyj békén!
Cedric kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna még valamit, de aztán megrázta a fejét és visszaindult a barátaihoz.

Az öröm, amit amiatt érzett hogy őt választották ki egyik bajnoknak, alábbhagyott a következő napokban. Elkezdett varázsigéket ismételni, tanulni, mindent, amire akármikor is szüksége lehet. De nem erőltette meg magát – nem olvasott éjt nappallá téve, amíg ki nem folyt a szeme. Lélekben is készült a próbára.
Valamint felfedezte susmutoló lányok csoportjait maga körül, akármerre ment. Néha követték is. Azt eddig is tudta magáról, hogy nem egy förtelem, de nem gondolta volna, hogy mihelyst híresebb lesz, így megnő iránta az érdeklődés.

Aztán egyik nap bűbájtanra menet Harry közölte vele az első próba lényegét.

– Sárkányok? – hüledezett Cedric. Nem bírta elhinni, amit mondott a hollóhajú fiú, pedig jól értette. – Honnan tudod?
– Az most nem fontos. Az a lényeg, hogy át kell küzdeni magad rajtuk, vagy valami ilyesmi. De nem csak én tudom, hanem Karkarov és Madame Maxime, vagyis Krum és Fleur is.
– Ez… ez biztos?
A fiút elfogta a pánik. Borostyán szemeibe beköltözött a rémület, és kezdte elhinni amit hall. A remény még élt, de mikor Harry bólintott, az is kihunyt. Neki vége, az száz százalék.
– Hát… köszi, hogy szóltál – nyögte ki remegő hangon.
– Így sportszerű… – hangzott a válasz, majd a griffendéles sarkon pördült és elviharzott.

Cedric összetört. Sárkányok. Nem tudott sokat róluk, de még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megeméssze a hírt. Hogy hozhatnak egy iskolába sárkányokat?
Egész nap sápadt volt, alig figyelt oda az órákon. Barátai nem tudták mire vélni a viselkedését, de nem vette észre. Azon járt az agya, hogy ezt az akadályt hogyan is fogja legyőzni. Nem volt semmi ötlete, mikor délután…

Még mindig szellemként bolyongott a kastélyban, és gondolkozott. Üres termekbe nyitogatott be, hátha talál valami megoldást, de semmi jel nem volt erre. Úgy érezte, kezd beleőrülni a pánikba, főleg, mivel másnap délután már kezdődött a próba. Aztán az egyik használaton kívüli teremből csivitelés szűrődött ki. Gyorsan benyitott, és egy szőke fiút látott meg az egyik padon üldögélni. A teremben apró madárkák röpködtek.

– Te meg mit csinálsz itt? – szólította meg Malfoyt Cedric, aki a hirtelen hangra megijedt, és egy kiáltással leesett a padról.
– Hogy az a… – bosszankodott, miközben felállt és leporolta magáról a koszt. Majd felnézett, és mikor meglátta a hugrabugos fiút, megforgatta a szemeit. – Te követsz, Diggory? Merlinre, miért jöttél ide?
– Ezt én is kérdezhetném. Miért ülsz te itt egyedül? – kérdezett vissza Cedric.
– Az nem a te dolgod – morogta Malfoy.
– Azért vagy itt, amiért a múltkor annyira kiborultál?
– Mondom hogy semmi közöd hozzá!
– Az lehet, de ha el akarod mondani, szívesen meghallgatlak.
– Nem akarom elmondani, nem fogtad fel! És most, ha leszel szíves…
Azzal a fiú megkerülte Cedricet, kifordult az ajtón és eltűnt. A madarak, amiket valószínűleg ő varázsolt gyakorlásként, kiröppentek egy nyitva hagyott ablakon. A csivitelés megszűnt.

Cedric nem tudta miért volt ilyen kedves a mardekárossal, csak egyszerűen valami arra késztette, hogy az legyen. Valami megfogta ebben a fiúban, ami körüllengte, bár még csak kétszer beszélt vele eddig. Egy kicsit talán rossz volt látni megint egyedül. De az, hogy a madarakat ő varázsolta, figyelemreméltó volt. Ez hatodéves átváltoztatástan anyag lenne, ők most veszik a transzormálással együtt. A transz… Ez jó ötlet!

A fiú fejében megvillant egy csepp remény a megoldásra. Mindig is átváltoztatástanból volt a legjobb, hát miért ne használja ki. Csak egy kis gyakorlás kéne… Azzal Cedric terveken agyalva sietett fel a könyvtárba.

– Hű, Ced, elképesztő voltál! – lelkendezett a hugrabugos Taylor. – Ahogy az a sárkány megtámadott, csak vá, és te meg bumm!
A többiek nevettek.
– Hát igen, de azért ez a seb elég fájdalmas lehet – Anne fájdalmas fintorral érintette meg Cedric arcát, majd elmosolyodott. – De azért így is elég édes vagy – mondta és oda akart bújni a fiúhoz, aki viszont gyorsan felállt a kanapéról.
– Köszi, fiúk, de ha most nem bánjátok, felmegyek a gyengélkedőre. Valóban eléggé fáj az arcom, kérek rá valami krémet Madam Pomfreytől – azzal kimenekült a klubhelyiségből.
Nem igazán szerette ezt a felhajtást, és most minden hugrabugos vele foglalkozott. Mindenki beszélgetni akart, a lányok pedig a mellette lévő helyért küzdöttek. Kissé bugyutának találta ezt, bár igazán szerette őket. Most viszont egy kicsit ki akart mozdulni a buliból, nem vágyott a tömegre. Fürgén lépkedett a folyosón, de maga sem tudta hová igyekszik. Aztán az egyik sarok mögött egy földön ülő fiúra bukkant. Jézusom, mindig belé botlik az ember? – gondolta a mi hősünk magában, és tovább akart menni, mert Malfoy tegnap elég világosan közölte, hogy nem látja szívesen sehol. De a következő pillanatban a fiú elkapta Cedric kezét és egy határozott rántással lehúzta maga mellé a fal tövébe.
– Hé, mit csinálsz? – tiltakozott Cedric, és fel akart állni, de Malfoy szembefordult vele, és minden magyarázat nélkül megcsókolta.
Hirtelen volt a csók, és vad. A mardekáros szenvedélyesen harapdálta a másik ajkait, ő pedig felélénkülve csókolt vissza. Aztán amikor a lendület elfogyott, lelassultak és a nagy csók aprókká lágyult. Végül Cedric eltolta magától az időközben az ölébe telepedett fiút, és értetlenül megszólalt.
– Te… megcsókoltál – nyögte ki rekedt hangon a nyilvánvaló tényt.
– Igen, mert seggrészeg vagyok – suttogta Malfoy, és meglazította a sárga nyakkendőt hősünk nyakában.
– De… ne csináld már, Malfoy, nem vagyok meleg! – próbált megint kiszabadulni Cedric, de ő addigra már az ingét is végiggombolta, és a nyakát csókolgatta.
– De én az vagyok – motyogta közben.
A szőke egyre lejjebb haladt a kényeztetéssel, miközben Cedric egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy nem is nagy baj, ha hagyja magát, és ő is Malfoy felé hajolt. Elvégre illik elfogadni az ajándékot, ha már felajánlják…

Másnap délben a hugrabugos fiú fejfájással ébredt. Körülnézett, és megállapította, hogy egy ismeretlen szobában van. Aztán azt is, hogy félig rajta egy hófehér bőrű személy fekszik, aki ráadásul fiú, és a csípőjéig lecsúszott selyemtakaró alatt valószínűleg teljesen meztelen. Ahogy ő is. Aztán kezdtek felderengeni az éjszaka képei, ahogy egymásba gabalyodnak a folyosón és rejtélyes módon egy ajtó jelenik meg mellettük, amin benyitva ebben a szobában folytatták, amit elkezdtek…

Cedric megrázta a fejét. Nem, az nem lehet, ő nem a fiúkhoz vonzódik. Eddig teljesen elvolt a lányokkal, sőt, még a gondolat sem fordult meg a fejében. De a tegnap este valahogy mintha az egész eddigi életét felforgatta volna. Az az üveg vodka, amit az asztalon találtak, nem jó hatással volt rá, biztos csak álmodja az egészet. Belecsípett a karjába, de a fájdalom sajnos elvetette ezt a lehetőséget.

A szőke hajú alak közben mocorogni kezdett, aztán kinyitotta fémszínű szemeit, és pislogott párat. Aztán felnézett a hősünk arcára, és azok a szemek akkorára tágultak, mint két kistányér.
– Merlinre, Diggory? – motyogta elképedve.
– Kit vártál? – szakadt ki a fiúból, és keserűen elfintorodott. Ez a mardekáros, aki ráadásul két évvel fiatalabb nála, és aki a józan eszét ködbe borította tegnap, most igazán felbosszantotta. Az egy dolog, hogy megtörtént, ami megtörtént, de ez a reakció igen rosszul esett neki.
– Fogalmam sincs – hangzott a válasz, aztán Malfoy a hátára fordult, és a baldachint kezdte szemlélni. – Nem sok olyan beállítottságú fiúval találkoztam mostanában, mint és – lehelte.
– Hát akkor ezt bebuktad, mert én nem sem vagyok meleg.
– Akkor hogyhogy még itt vagy? Miért nem szaladtál el sikítozva, mikor rájöttél, mi történt tegnap?
– Azt hiszem, egy kicsit túlzol. De valójában magam sem tudom, miért nem hagytalak itt – sóhajtotta Cedric, és megvonta a vállát.
– Talán mert jobb volt most, mint eddig akárkivel? – vigyorodott el kajánul Malfoy.
– Ne légy elszállva magadtól – torkollta le kissé pirulva a hugrabugos, majd nagyot nyögve felült. – Nem tudod miért fáj a fejem?
– Ez a másnaposság – vigyorgott még mindig a szőke. – Ne mondd, hogy még soha nem voltál másnapos.
– Nem vagyok alkoholista – morogta Cedric. – De talán mennünk kéne. Szerda van, és szerintem már lekéstük a fél napot.
– Nem igazán érdekel – felelte Malfoy, és elnyújtózott az ágyban, amíg a másik a ruhái felvételével foglalatoskodott.
– Ne heveréssz ott, öltözz! Nem kéne ilyen félvállról venned az iskolát.
A mardekáros végül morogva kiszállt az ágyból, és sikeresen felöltözött, aztán Cedrickel együtt hagyták el a Szükség Szobáját.

– Azt hiszem… khm… ez csak egyszeri alkalom volt – szólt kissé rekedtes hangon Cedric.
Malfoy felvonta a szemöldökét. Aztán se szó, se beszéd megcsókolta a hugrabugost megint, a tegnapi hevességgel és lendülettel. Mikor lihegve szétváltak, csak ennyit mondott.
– Tudod mit hagysz ki, Diggory.
Azzal elsétált, és vissza se nézett.
Cedric nem tudta, mi volt ez a csók. Azt hitte egész eddig, hogy a mardekáros ki nem állhatja őt, de ezek szerint elég jól belenyugodott abba, hogy részegen ők ketten… összejöttek. De a mi hősünk nem tudta ezt olyan könnyen megemészteni. Elindult az épp soron következő órájára. Mikor a barátaival találkozott, és arról faggatták, hol volt egész éjjel, nem tudott mit válaszolni. Félt tőle, hogy a nyavalyás szőke fiú iránti érzései, amelyekről most szerzett tudomást nem egészen azok, mint amik kell hogy legyenek. Nem is merte megfogalmazni, talán mit érezhet.

Az elkövetkező napokban, hetekben inkább a megszerzett aranytojásssal és a tanulással foglalkozott. Folyamatosan a fejét törte, a könyvtárban ücsörgött vagy a szobájában hallgatta a tojás éktelen visítását. A barátai hívták szórakozni, beszélgetni, és néha sikerült is elcsábítaniuk, de többnyire akkor is a megoldandó feladatokon járt az esze.

Aztán egyik nap Mordon professzor ott marasztalta óra után, amit nem tudott mire vélni. Mikor azonban a tojásra terelődött a szó, rátért a lényegre.
– Tudom, hogy még sehol sem vagy vele, úgyhogy adok egy tippet. Víz. Hallgasd meg vízben mit akar mondani, és gondolkodj. Éles eszed van, biztos kitalálod, amit kell.
Ennyit mondott, utána a fontos dolgaira hivatkozva elküldte. Cedric egyszerűen nem értette, miért segít neki a mindig szigorú tanár, de úgy vélte, ha már neki nincs semmi egyéb használható ötlete, megfogadja a jó tanácsot. Másnap, mikor fürödni ment a prefektusi fürdőbe, magával vitte a tojást.

Sokáig gondolkozott és hallgatta a visítást, de nem bírt rájönni, mit jelenthet. Aztán egszer ahogy fogta, kicsúszott a kezéből, és elmerült a medence habjai között.
– A fenébe – bosszankodott a fiú, és lemerült a tojásért. Viszont amikor a víz alá ért a feje, meghallott valami csodaszép hangot…

Cedric különösen hálás volt Mordonnak, amiért segített. Már tudta, mit csinál a második próbán, csak azt nem, mit fognak elvenni tőle… Ezen gondolkozott most már, de szerencsére ez nem foglalta le a napjait, úgyhogy maradt elég ideje a barátaival lenni.

De tudta, hogy közeledik a karácsonyi bál, amire partnert kellene keresnie. Lehetőleg nem egy negyedéves, szőke hajú mardekárost, akit úgy igyekezett kiverni a fejéből azóta az éjszaka óta, hanem egy női partnert.
Egyik délelőtt elhívta Cho Changot, aki feltűnően csinos volt, és szimpatikusnak is talált. Úgy gondolta, hogy mivel ő is kviddicsezik, lesz miről beszélgetniük. Szerencsére nem volt más, aki már elhívta a lányt, úgyhogy a fiú részéről le volt tudva a bálra való készülés. Nem kedvelte a nagy ünnepélyeket, jobban szeretette magát meghúzni a tömegben, és elvegyülni a dolgukra siető diákok között. Igaz, ez bajnokként nem igazán sikerült neki, de mégis könnyebb volt hétköznap, mint egy elegáns bálon.

Mindjárt másnap jól esett neki, hogy megkérte Chót, ugyanis a másik bajnok, Fleur elhívta őt partnernek. Cedric eddig is tudta a lányról, hogy nagyanyai ágon véla, és most bebizonyosodott, hogy ezt ki is használja. Azonban a mi hősünkre nem hatott a bűbáj, valószínűleg, mert volt már párja, és mert a nap nagy részében arra a fiúra gondolt, akivel egy olyan jó éjszakát töltött el.

A bálon már úgy gondolta, hogy valójában jó móka. Cho igazán kedves volt, és kellemes volt vele beszélgetni. Ráadásul jól táncolt, ami igazán élvezetessé tette az estét. Aztán az egyik gyors szám után a melegre hivatkozva kihívta sétálni a parkba.
Tényleg melege volt, bár az elsődleges célja az volt, hogy végre elfelejtse azt a nyavalyás mardekárost, akiről úgy látszott, elég jól érezte magát az este folyamán bájos partnernőjével.
Tovább beszélgettek Chóval, akin látszott, hogy igazán tetszik neki a mi igen helyes és jóvágású hősünk, és mikor már eléggé belefeledkeztek a társalgásba, egy óvatlan pillanatban rabul ejtette ajkait. A fiú eléggé meglepődött, de mivel neki is egy ilyen orvtámadáson járt az esze, hagyta magát, sőt még vissza is csókolt.

Mikor a parkban az egyik padon ülve Cho már az inget készült lesimogatni a hugrabugos fiúról, neki visszahúzódott a köd az agyáról, és ráeszmélt, hogy talán nem helyes, amit épp tesznek. Ezt finoman közölte társnőjével is, aztán összeszedték magukat és visszamentek a kastélyba, ahol észrevették, hogy az estélynek már vége.
Ekkor Cedric észrevette a kis túlélő Harry Pottert felfelé menni a márványlépcsőn, és eszébe jutott, hogy tartozik neki egyel. Elnézést kért Chótól, és felszaladt Harry után.

– Hé, Harry!
A hollóhajú fiú megállt, és visszanézett, majd mikor látta, hogy ki kiáltott bosszúsan összehúzta a szemöldökét. Hősünk nem tudta miért bosszús, de valahogy sejtette az egész estés bámulásból, hogy neki is Chóra fájt volna a foga.
– Kezdtél már valamit a tojással? – tért a lényegre Cedric.
– Mi közöd hozzá? – kérdezett vissza a kis túlélő.
– Ha esetleg nem, ajánlom a prefektusi fürdőt. A jelszó pacsuli. Vidd a tojást, és gondolkozz el a dolgon a vízben – hadarta el a hugrabugos. Majd úgy gondolta, ki is egyenlített, úgyhogy elköszönt, és visszament Chóhoz.

Cedric miután partnernőjétől illően elbúcsúzott, fáradtan, de elégedetten bandukolt vissza a klubhelyisége felé. Úgy vélte, mégiscsak tetszett neki a bál, és megérte elmenni. Magában mosolygott a Chóval történteken, de azokat sem bánta meg. Bár ezt furcsállta, mert régebben nem volt ilyen… forrófejű. De jól érezte magát, és ez volt a fontos, no meg az, hogy senki nem volt dühös, vagy elkeseredett.

Miközben így lekötötték a gondolatai, odaért a klubhelyiséget őrző faliszőnyeghez, ami a megfelelő helyen meglökve felfedte a bejárati ajtót. Mire feleszmélt, hogy meg kellene állnia, egyből el is esett valamiben. Vagy inkább valakiben. Ugyanis a földön az a személy ült, akit Cedric a legkevésbé várt.
Tehát hősünk elesett benne, és amilyen szerencsétlen, magára rántotta szegény fiút is, aki eddig gondolataiba merülve ücsörgött és bambulta a szemben lévő falat. Most azonban Cedric borostyán szemeibe bámult elég közelről és elég értetlenül.
– Szervusz Diggory – köszönt Malfoy egy kis fáziskéséssel, és megpróbált lekászálódni az alatta fekvő fiúról.
– Öhm… elárulod mit keresel te a mi klubhelyiségünk előtt? – kérdezte kiszabadulva Cedric, majd felállt, felhúzta a mardekárost is, és leporolta magáról a piszkot.
A szőke nem szólt semmit, csak megcsókolta, úgy, ahogy akkor este a földön. Cedricen megint végigfutott egyfajta borzongás; az egész lénye megtöltődött igalommal. De aztán elszakította magát Malfoytól, és kissé pirulva megköszörülte a torkát.
– Hát talán… gyere be, ha akarsz – biccentett a faliszőnyeg felé. Malfoy szája szegletében feltűnt egy apró mosoly kezdeménye. Hősünk ezt jó jelnek vette. Meglökte a szőnyeget, bement a klubhelyiségbe és intett a mardekárosnak, hogy jöjjön csak beljebb.
– Hogyhogy nincs itt senki? – kérdezte, miközben ő is belépett, és körülnézett. Mindenhol vastag szőnyegek, kényelmes kanapék és fotelok, asztalok, egy kandalló, és mindez sárgával és feketével díszítve. A kandallóban lobogott a tűz, ami egyedüli fényforrásként világított a nagy helyiségben.
– Azt hiszem, a korán fekvő és a későig kimaradó turnus között érkeztünk – vigyorodott el Cedric. – Erre.
Elfordultak egy kisebb folyosón, ahol fáklyák világították meg a padlót. Cedric benyitott az egyik ajtón.
Az ajtó mögött lévő szoba szintén üres volt, már ha az embereket tekintjük. Itt is a sárga és a fekete dominált, ami kissé fülledten hatott a kis térségben. Malfoy elhaladt az ajtóban álló hugrabugos mellett, és találomra leült az egyik ágyra a három közül. Hősünk becsukta maga mögött az ajtót, és elmotyogott egy záró varázslatot. Aztán ő is leült Malfoyjal szemben.
– Tehát… hogy hogy itt vagy?
– Nem tudom – motyogta a szőke Cedric szemeibe bambulva. Gyorsan pislogott párat, és elfordította a tekintetét. – Csak… látni akartalak… azt hiszem.
– Engem… aha. Értem… Tudod, nekem a próbára kéne készülnöm, meg aludnom, meg ilyesmi.
– Itt aludhatnék?
Cedric meghökkent arccal nézett a szőke fiúra. Igazán meglepte, amit kérdezett, és eléggé zavarba is hozta.
– Nem! A többiek… Visszajönnek, itt fognak aludni, én pedig nem is… Nem is ismerlek, és a múltkor csak…
Cedric felpattant az ágyról és járkálni kezdett.
– Én jól éreztem magam – jegyezte meg Malfoy.
– Igen, mert részeg voltál!
– De úgy láttam te is, és te nem voltál az. Különben is, ne akard elhitetni velem, hogy egyáltalán nem tetszem!
A mardekáros felpattant és elkapta a még mindig járkáló Cedricet. Ő megállt, a szőke szürke szemeibe nézett, és képtelen volt kimondani, hogy ’nem, nem tetszel’. Mert nem volt igaz. Tetszett neki az a kicsit őrült misztikum, ami körülvette. Tetszett a fémszürke szemekben a dac, és a vágy csillogása, és az épphogy nem maró gúnnyal való hozzáállása a dolgokhoz. Valamint Cedricnek el kellett ismernie, hogy – bár nem gyakran gondolt ilyenekre – piszkosul jól csókolt, és – erre a gondolatra el is pirult – még az ágyban is őrületes volt. Igaz, hősünk eddig csak lányok voltak viszonyítási alapnak, de voltak, és az ifjú Malfoy mindegyiküket felülmúlta, pedig jóval fiatalabb volt náluk.

Az állítás, miszerint nem tetszik neki Malfoy, megdöntetett. Ráadásul lehet, hogy nem ismerte nagyon, sőt, szinte alig, de eddigi találkozásaikkor az óta az éjszaka óta – mikor összefutottak a folyosón, vagy akármikor összetalálkozott a tekintetük -, érezte a fiú kisugárzását, ami vágyat okozott, és felkorbácsolta a nagy nehezen lecsitított érzéseket. Valami vonzotta felé, mint a gravitáció, ami nem engedi el túl messzire, túl sok időre.

Cedric tehát ott állt Malfoyjal szemben, szótlanul. Majd óvatosan közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta.
Ez a csók más volt, mint az eddigiek. Itt Cedric irányított, és nem hagyta, hogy a józan ész nélküli hév elragadja őket. Finoman ízlelgették egymást. Aztán a szőke fiú hátrálni kezdett, és egyszer csak hátradől az ágyra, egyértelmű utalásként magával rántva a másikat. Ő gyorsan elmotyogott egy hangszigetelő bűbájt, majd engedett a csábításnak, és összehúzta a baldachint.

Ezek után sokáig nem találkoztak. Cedric eleinte nem merte, de egy idő után bevallotta magának, hogy hiányzik neki. A folyosókon is, és a nagyteremben ha összefutottak, a mardekáros rövid pillantást vetett rá, és elfordította a fejét, és tovább beszélgetett a folyton körülötte lebzselő barátaival.
Aztán elérkezett a második próba, ahol hősünk kiválóan teljesített – időben felhozta Chót a tó fenekéről. Ezt követően mindenki a hugrabugost dicsérte, éljeneztek, ha meglátták, és folyton a díszkíséretéül mögé szegődött lányokat próbálta lerázni. Még mindig nem élvezte a felhajtást, de ezt nem mutatta, hanem megpróbált udvariasan viselkedni mindenkivel.

Gyakran menekült a könyvtárba, ahol egy kis időre egyedül tudott lenni. Készült a harmadik próbára, majd miután elárulták a bajnokoknak, hogy mi lesz az pontosan, még jobban készült. Átkokat, bűbájokat gyakorolt, varázslatokat tanult. A barátai – akik nem csak a Tusa miatt lettek azok – próbáltak neki segíteni, beszélgettek vele, hátha feloldják egy kicsit, mert eléggé visszahúzódó lett akkoriban. Ő próbált ezen változtatni, de nem nagyon sikerült neki.
Aztán egyszer, mikor belépett a könyvtárba, meglátta Malfoyt az egyik asztalnál. Lába fenn volt az asztalon, kezében egy fekete bőrborítású könyvet tartott, és láthatóan elmélyülten olvasott.

Cedricben felrémlettek a hideg pillantások, amiket olyankor kapott, mikor mosolyogva próbált rápillantani az utóbbi időben, és felébredt benne az elkeseredés. Céltudatosan a szőke fiú felé vette az irányt, majd belépett a kissé eldugott asztal mellé.
– Miért vagy ilyen?
Malfoy kinézett a könyv mögül. Arca kifejezéstelen volt, és rezzenéstelen maradt akkor is, mikor meglátta ki áll vele szemben.
– Nem tudom, mit akarsz, Diggory – szólt lusta, vontatott hangon.
– Hűvös vagy, és magasról teszel rám, pedig a múltkor te magad jöttél hozzám – kiáltott dühösen Cedric.
– Ne zavard a könyvtárban tanulni próbálókat. Ha dühöngeni akarsz, ajánlom a parkot.
A hugrabugos közelebb lépett Malfoyhoz. Végigsimított az arcán, majd lehajolt, és könnyű csókot lehelt a szájára.
– Mondd, hogy nem kellek, és békén hagylak – suttogta.
A szőke fiú csak nézett. Arca még mindig nem mozdult, de szeme mintha csillogni kezdett volna valami ismerős fénnyel.
– Jól van.
Cedric összeszorította a szemét, majd fájdalmas fintorral az arcán megfordult, és kiment a könyvtárból. Nem nézett vissza, és nem vitt el semmilyen könyvet.

Cedric nyugodtan sétált a bűbájtan terem felé barátaival, mikor hirtelen Malfoy bukkant föl az egyik sarok mögül. Meglátta Cedricet, és céltudatosan felé indult.
A fiú nem tudta miért jöhetett, de nem akart beszélni vele. Az incidens óta, ami a könyvtárban történt, eldöntötte magában, hogy elfelejti minden találkozásukat, és minden pillantást, amit váltottak. Még jobban a harmadik próbára koncentrált, ami immár egy héten belül megtartatott.
Malfoy közben odaért, és megállt a hugrabugossal szemben.
– Beszélhetnénk? – kérdezte bevezetés nélkül.
– Nem – Cedric ki akarta kerülni, de a szőke nem hagyta.
– Kérlek.
Cedric végül vállat vont, intett a barátainak, hogy menjenek csak tovább, majd unottan követte. Rájött, hogy ha társaságban van, nem gondol Malfoyra, így igyekezett minél többet lenni a barátaival.

Amint lefordultak a bronzhajú fiú eredeti útvonaláról, Malfoy megállt. Hősünk várakozva nézett rá, majd mikor nem szólt egy szót sem, nekitámaszkodott a falnak.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte, és nem csak a mostani alkalomra gondolt, hanem arra is, amit egész eddig a másik művelt.
– Nem tudom.
– Ezért jöttél, hogy ezt elmondd? Hogy nem tudod?
Erre Malfoy megforgatta a szemeit, és ugyanúgy vetette rá magát a hugrabugos ajkaira, mint ahogy a legelső alkalommal. Cedric megpróbálta eltolni magától, de az egyik része nem akart engedelmeskedni, és sajnos az a része vezette a kezeit.
Aztán mikor elváltak, Cedric visszanyerte az uralmat a keze fölött, és felpofozta a szőke fiút. Igazából nem akarta, de valamit tennie kellett, mert úgy érezte, felrobban a dühtől, az elkeseredettségtől és az ezekkel ellentétes érzésektől: a vágytól és hát igen, egy kicsit a szeretettől is. Rögtön miután az arcához ért a keze, megbánta, és a dühe el is szállt.

– Jézusom, Draco, döntsd már el, hogy mit akarsz! Ne játssz velem – mondta, de már nem volt annyira feszült, mint az elején.
– Téged akarlak.
– Oké, ezt megbeszéltük – azzal a hősünk kicsusszant Malfoy és a fal közül. – Ha ez tényleg igaz, este a Szükség Szobájánál találkozunk. Nekem sajnos mennem kell, órám lesz. És úgy tudom, neked is – fejezte be a beszélgetést Cedric, és a barátai után sietett, otthagyva az elképedt szőke fiút.

Aznap este hősünk az ágyán feküdt, és bámult ki az ablakon. Szobatársai beszélgettek, találgatták ki fog nyerni a Tusán, és próbálták őt is szóra bírni, de mikor látták, hogy nem figyel, hagyták, hadd bambuljon.
Cedricnek – természetesen – Malfoy járt a fejében. Nem hitte, hogy elmegy a Szükség Szobájához, ezért nem tudta, fárassza-e magát azzal, hogy ő odamegy. A kastély másik végében volt. De végiggondolt mindent, és rájött, hogy igazából szeretne találkozni vele. Úgyhogy kiszállt az ágyból, és szó nélkül kiment a szobából. A barátai csak néztek.

Cedric tíz perccel később ott állt a Szoba előtt. Reménykedett, hogy Malfoy nagyon rövid időn belül megjelenik, mert utána már az idő túllép az este fogalmán. Nagy sóhajjal nekivetette a hátát a falnak, és lecsúszott a földre. Becsukta a szemét. Majdnem úgy érezte magát, mint amikor ez első randevújára ment, pedig itt szó sem volt arról. Halkan felnevetett. Hiába, nem tudta kiverni a fejéből Malfoyt, pedig nagyon, de nagyon erősen próbálta. Úgy látszik, az a nyavalyás, bosszantó mardekáros borzasztóan kibabrált vele, amikor először megcsókolta. Ugyanis Cedric azóta szenvedett ettől az érzéstől, amit még mindig nem mert tisztázni magában.

Eddig jutott a gondolatmenetben, mikor halk lépteket hallott, majd egy pillanat múlva egy tétova csók landolt az ajkain. Nem nyitotta ki a szemét. Kezével közelebb húzta az oly ismerős citrus illatot árasztó fiút, és elmélyítette a csókot.

Egész éjjel a Szobában feküdtek az ágyon, és beszéltek. Beszéltek magukról, a gondolataikról, az életről, a Tusáról, és úgy alapjában véve mindenről. Mindent megbeszéltek, amit eddig még nem sikerült. Néha elunták a beszédet; akkor csak feküdtek, és hallgattak. Aztán Malfoy befészkelte magát Cedric ölébe, és úgy beszélgettek tovább. Meghitt volt a hangulat, és nyugodt. A szobában egy franciaágy, fotelok, asztal és egy kandalló volt, amiben égett a tűz. Valamikor hajnal körül aludtak el, ami miatt reggel későn keltek, de sikerült beérniük az első óráikra.

Cedric egész nap bágyadt volt, de boldog. Tisztázták a dolgokat Dracóval, és ez elégedettséggel töltötte el. Malfoy beismerte, hogy neki is hiányzott a hugrabugos, mikor nem találkoztak, de mikor még az év elején az egyik osztálytársa meglátta, amint egy fiúval csókolózik a pincében, az egész mardekár ház megtudta, hogy a nagy Lucius Malfoy arisztokrata fia nem a lányokhoz vonzódik. Egész évben ki volt közösítve, csak Crak meg Monstro nem szekálta, mert ők ahhoz is elég idióták voltak, hogy felfogják, miért nem beszél senki Malfoyjal. Aztán nagy nehezen sikerült visszakerülnie a társaságba, és nem akarta ezt a visszaszerzett rangját eldobni Cedric miatt, de mikor rájött, hogy hiányzik neki – itt a szőke fiú lesütötte a szemét –, nem tehetett mást, minthogy beszéljen vele.

Megbeszélték, hogy már csak a próba előtt találkoznak, hogy ne tűnjön fel annyira, hogy Draco nem alszik ’otthon’, ezért Cedric a szabadidejét a könyvtárban töltötte, és különböző üres termekben, hogy gyakoroljon. A mardekáros megígérte, hogy szorít neki, és emiatt hősünk igen vidám volt.

Aztán elérkezett a próba napja, amikor Cedric szülei eljöttek megnézni, hogy teljesít fiuk. Körbevezette őket a kastélyban, bemutatta a barátait, aztán lerázta őket, mondván, hogy ki akarja magát pihenni. Lement a márványlépcsőn, és a sarkon akart befordulni, mikor valaki berántotta őt az egyik szobor mögé.
– Vigyázz magadra – suttogta a fülébe Malfoy, és megcsókolta.

”- Háromra, rendben? – szólt Harry. – Egy – kettő – három…
Mindketten megfogták a Trimágus Kupát.
Harry azon nyomban hatalmas rántást érzett a köldöke tájékán. Lába alól eltűnt a talaj, s felsüvített körülötte a szél. Többé nem tudta elengedni a Trimágus Kupát; csak repült-repült egy kavargó, színes űrben, ahol nem volt más, csak Cedric, a serleg és ő.”

A fiúk egy igen sötét és hideg helyre érkezek. Harry rögtön összeesett a zsupszkulccsal való utazás és a fizikai fáradság hatására, de Cedric tartotta magát, és talpon maradt. Ezernyi gondolat cikázott a fejükben, de csak csendben fújtattak a meglepetés erejétől. Aztán mikor végre ez kicsit kipihenték magukat, körülnéztek.
A hely, ahol landoltak, egy temető volt. Sírkövek bújtak meg a fűben körülöttük, nem messze tőlük pedig egy tiszafa állt. A jeges szél végigsüvített a temetőn.
– Szerinted ez még a próba része? – kérdezte Harry.
Cedric szinte fel sem fogta a kérdést. Zakatolt az agya, ahogy végiggondolta az egész Tusán történteket.

– Szerintem ez nem a Tusához tartozik – mondta Cedric, ahogy felsegítette Harryt a fölrdről. – Itt veszélyes, menjünk vissza.
– Hé, nem kéne körülnézni?
– Nem, Harry, menjünk.
– Nézzünk körül.
– Kérlek!
Aztán egyszer csak egy kicsi, sötét alak tűnt fel a tiszafa mögül. A kezében valami talárszerű dolog volt. Harry ekkor kezdett el ordítani, és megint a földre rogyott. Cedric elkapta, és mikor az alak felől egy sziszegéshez hasonló hang megszólalt, felkiáltott:
– Invito Kupa!
Nem hallotta, mit mond a hang, de látta fellendülni az alak kezében a pálcát, és pont akkor fogta meg a Kupát, mikor egy zöld fénysugár indult el feléjük…

Draco egy ablakban ült, és kifelé bámult. Megmondta Cedricnek, hogy vigyázzon magára, erre ő mit csinál? Voldemort ötméteres közelébe érkezik egy zsupszkulccsal. Mindössze ennyit tudott.

Amikor hirtelen feltűnt a bronzhajú fiú meg Potter a labirintus előtt, nem tudta, hogy baj van, azt hitte csak kijöttek középről. Aztán mindenki köréjük gyűlt, és éljeneztek, de ők valami temetőt és halálos átkot emlegettek. Draco messziről nézte a tömeget, és nem értett semmit. Meg volt zavarodva az érzései, és a hirtelen felfordulás miatt.
Futni kezdett. Futott, amilyen gyorsan csak bírt, be a kastélyba, fel a hetedik emeletre. A Szükség Szobájánál állt meg kifújni magát. Az eső közben eleredt, de a tömeg még mindig odalent volt. Aztán egyre többen szaladtak be.
Draco leült egy széles ablakpárkányra, és felhúzta a lábait. Összekuporodott, mint mikor kicsi volt és a nagy házban senki nem figyelt rá. Már felnőtt, de most sem figyeltek rá, és hiányzott neki Cedric, pedig három órája találkoztak.

Ott ült nagyon hosszú ideig. Gondolkodott, és talán még aludt is egy kicsit. Mikor kinyitotta a szemét, még mindig esett az eső, de a parkban már nem voltak emberek. Visszahajtotta a fejét a kezeire, és pislogva meredt az ablaküvegen lecsorgó esőcseppekre.
Aztán valaki macskaléptekkel mögé állt, leült mellé, és átölelte. Cedric rátámasztotta a fejét a szőke vállára, és megszorította a kezeit.
– Aggódtam – suttogta Draco. Kigördült egy könnycsepp hosszú, dús szempillái alól.
– Féltem. Ezért jöttem vissza, mert féltem hogy elveszítelek.
– Miért?
– Mert szeretlek.
– Akkor amit érzek, szerelem?
– Nem tudom, mit érzel, de ha azt, amit én, akkor igen – lehelte Cedric.
Nem beszéltek többet, csak ültek, és nézték, ahogy az eső lassan eláll, és a felhők átadják a helyüket a napnak. A napsugarak szétfutottak az ablakon, és elkezdték felszárítani a megmaradt vízcseppeket.
– Diggory…
– Igen?
– Azt hiszem, én is szeretlek.

The End.

Advertisements