Egy csók

by mizukiyana

Cím: Egy csók
Szerző:
yana-chan
Korhatár: Korhatár nélkül
Fandom: Harry Potter
Tartalom: Piton az éjszaka közepén rátalál egy fiatal lányra… lássuk mi történik.
Kategória: Romantikus, Általános
Műfaj: egyperces/novella
Szereplők: Nymphadora Tonks, Perselus Piton
Állapot:
Befejezett
Levésve: régen

Szervő megjegyzése:

Mivel ez a történet külön a Lumos oldalon a Hogyan csöpögjünk kihívásra íródott, ezért ajánlom Kittinkattnak és mindazoknak, akik válaszoltak a kihívásra. Meg persze annak, aki el akarja olvasni 🙂

A történet szereplői és helyszínei csak és kizárólag Rowling anyánk fantáziájának köszönhetik létezésüket. Én csak eljátszadoztam velük magam és mások szórakozását biztosítva ezzel (remélhetőleg :). A történet megírásában anyagi haszon nem vezette fantáziámat.

Egy csók

Sötét, borongós éjszaka volt. A szél a Tiltott Rengeteg fáinak lombját tépte, a fekete, ellenséges és igen harcias felhők pedig mintha elfogyhatatlan párából álltak volna, úgy ömlött az eső a békés kastélyra és környékére, az ég játszóterévé változtatva ezzel azt. A csillagok is elbújtak ijedtükben, mert el nem tudták képzelni, mit fog a Föld népe kezdeni ezzel a töménytelen vízzel. Tehát az éjszaka áthatolhatatlan sötétjét már sehol nem törte meg világító fényfolt, s ahogy a Hold vékony sarlója is eltűnt egy éppen arra kószáló viharfellegecske mögött, az égboltot fehér fényű villám hasította át. A látványt pár pillanattal később hangeffektus is kísérte: rémisztően hangosan, valóságosan döndült meg az ég, a csendesen horpasztó, álmaikat járó emberek fölött.

De egy ember nem aludt, és még csak nem is az álmait járta. Egy, a kinti sötétséggel vetekedő árnyalatú, hideg folyosón ült, az egyik ablakpárkányon, s a mindent feldúló vihart figyelte. Szeme baljóslatúan tapadt az iskola parkjában álló, magányos tölgyfára, s eltöprengett; szegény fa mikor fogja magát megadni a természet orkánt is megszégyenítő erejének. Mint mondtam, emberünk ott kuporgott az ablakpárkányon, felhúzott lábait kezével körülfonva, állát a térdére támasztva. Hosszú, sötét hajfürtjei bánatosan lógtak alá, egészen mesebeli hercegnő-szerűvé változtatva a kerek ablak párkányán ücsörgő alakot. De hagyjuk is most őt egyedül sötét gondolataival, melyek mellett nemhogy a folyosó, de még a kinti világ sötétje is elbújhatna, s bandukoljunk lejjebb e csodálatos, hatalmas kastélyban pár emeletet.

Nos tehát pár emelttel lejjebb is ébren volt még valaki. Egy fiatal, vézna, majdhogynem nyüzüge, de nem kevésbé éber fiú épp egy sötéten, vészjóslóan hallgató zenegép sötéten és vészjóslóan tátongó száját fürkészte. Közben elgondolkodva ráncolta homlokát, és társai gyerekes viselkedésén gondolkodott. Botor módon párnacsatát kezdeményeztek, az éjszaka kellős közepén, de ő, igen, ő elkábította mindőjöket. Őt csak hagyják ki ebből az egészből. A zenegépet is csak a felette álló hatalmak nyomására volt hajlandó. Hisz miért vetemedne olyan ostobaságra, hogy zenét hallgat – bűvös, andalító dallamokat, melyeket Ő annyira szeretett. Nem, ki kell vernie a fejéből Őt. Ez így nem mehet tovább! – ezeket gondolta a vézna fiú, majd hirtelen megfordult, és lobogó talárral kisietett az ajtón. Miután azonban így magukra hagyta a földön szanaszét heverő társait, akik ugye botor módon be akarták őt vonni kisded játékaikba, és miután minket is így itt hagyott, térjünk hát vissza a szegény, sötét gondolatokkal küzdő lányhoz, aki még mindig az ablakpárkányon ült.

Szóval a lány. Még mindig az öreg tölgyre szegezte szemét, de fejében rég nem annak valószínűleg hamarosan bekövetkezendő, sanyarú sorsa járt. Gondolatait most a délutáni beszélgetés foglalta le, amit párjával folytatott, s ami nem hagyta nyugodni…

…- Köszönöm, Remus, a muglik között tiéd lenne a fizikai Nobel díj – sóhajtott fel hálásan mosolyogva, miután a fiú segített neki befejezni azt a bájitaltan dolgozatot, aminek megírása már egy hete ott magasodott a feje fölött, mint egy barátságtalan, sötét torony, aminek az árnyéka még a világ végén is megtalálja őt.

– Az mi? – emelte fel a fejét egy kócos, fekete fürtökkel keretezett arcú egyén, aki eddig egy közeli kanapén szunyókált, és akit mellesleg Siriusnak hívtak. Sirius Remus legjobb barátja volt, és feltétlenül kötelességének érezte, hogy egyengesse barátja szerelmi életét. De most álmos fejjel meredt rájuk, úgyhogy a lány csak leintette.

– Semmiség, édesem – válaszolt Remus mosolyogva, és megcsókolta kedvesét. Ám ő nyugtalanul, és egy csöppet dühösen is, ami szerinte megérthető lett volna, eltolta magától a szőke, sebhelyekkel tarkított arcú fiút.

– Mondd, Remus, mondtam már, hogy ne hívj hülye beceneveken? – kérdezte elgondolkodva, miközben összeráncolta szemöldökét, és kirázta arcából kósza, odatévedt, sötét hajtincseit.

– Öh… – lepődött meg a fiú, aki csak néhány évvel lehetett idősebb a lánynál. – Igen, mintha említetted volna.

– Oh, értem, akkor még egyszer kérlek: ne hívj hülye beceneveken! – felelte kissé mérgesen a lány, és lendületesen fölpattant a puha, kényelmes fotelből, amibe leckeírás céljával kuporodtak. – El kell mennem a könyvtárba egy könyvért – szólt könnyekkel küszködve, és otthagyta a megdöbbent fiút.
Sirius álmosan fejelt vissza a párnái közé, amiket a feje köré halmozott – csakis a zaj elhárítása végett…

Azóta ül itt. Sok hosszú órája, mióta oly kegyetlenül bánt Remusszal. De nem tehetett róla, kiszeretett belőle. Elmúlt a minden elsöprő, oly édesen bódító szerelem, s szegény fiú nem értette, barátnője miért viselkedik az utóbbi időben olyan különösen. Ő még mindig egy lépéssel a föld felett járt, s felettébb módon örvendett annak, hogy sikerült megtalálnia a boldogságot. Ám nem tudta, hogy partnerének ez már nem boldogság.

A lány hirtelen felkapta a fejét. Lépteket hallott, de a természetellenes sötétnek köszönhetően nem látott semmit. A léptek közelebb jöttek. A lány leugrott az ablakpárkányról, s riadtan állt a hideg, szeles folyosó közepén. Bár odakint nagy vihar tombolt, és a klubhelyiségben nem is lehetett volna ezt érezni, de ide, erre az elhagyatott folyosóra, ami most korántsem volt elhagyva, a szél, ami kint tombolt, ide is galád módon begarázdálkodott.
A léptek immár a lány közvetlen közeléből szóltak, s hirtelen ki is bukkant a homályból egy sötét alak. Az alak megtorpant a lány láttán.
De most nézzük csak a mi kis kóborló, vézna fiúnk szemszögéből a dolgokat.

Az a fiú az elmúlt negyed, talán fél órában az ettől nem kevésbé szeles és sötét folyosókat rótta hosszú léptekkel. Ő járt a fejében, kit már gyermekkora óta ismert és szeretett, kinek rakoncátlan, vörös fürtjei és bódító, méregzöld szemei mindig elvonták a figyelmét arról a dologról, amit csinált, s aminek személye vagy tárgya nem is volt mérhető szerelme becses személyéhez (vagy mi a szösz). Ekkor azonban egy eddig üresnek hitt folyosón megpillantott egy véráruló/mugli ivadék griffendélest. Igen, úgyis dühös, mert szerelme nem viszonozza érzéseit… le kell valahogy vezetnie a dühét…

– Áh, Tonks. Nem is tudtam, hogy van bátorságod takarodó után folyosókon mászkálni – szólt Piton az őt jellemző maró gúnnyal. Ahogy nézte a lányt, éjsötét szeme elkalandozott annak hajtincsein és orcáján. Tekintete a lány idomaira, vékony derekára, majd annak cseresznyepiros ajkára tévedt, amit igen éles szemű lévén kitűnően látott még a koromsötétben is. A lány rémülten hátrált, de nem tudott többet szólni egy rekedt nyögésnél – órák óta nem szólt senkihez.

– Mi az, Tonks, már beszélni sem tudsz? – Piton egyre közeledett szegény lányhoz, aki viszont folyamatosan hátrált. Nem tudta mire mélni ezt a viselkedést. Eddig Piton soha nem bánt így vele, habár Remus barátnője volt. Eddig tiszteletben tartotta, talán az anyja testvére miatt… Nymphadora nem tudta. Csak annyit tudott, hogy ez a fiú nagyon dühös, de nem rá, mert azt érezné. Nem, valaki másra dühös mindennél jobban, és tombolni, dühöngeni akar, mint a kint tomboló vihar.

Piton elnézte a lányt, immár közvetlen közelről. Milyen védtelen – gondolta. Szemeiben égett a tűz, hogy pusztítson, hogy fájdalmat okozzon ennek a fiatal lánynak, de mégis, nem volt képes rá. Figyelmét rabul ejtette a lány igéző pillantása; annak lágy, kakaóbarna tekintete. A Hold, mintha megérezte volna a fiú ki nem mondott kérését, előbújt, és az ablakon át egyenesen rájuk világított hatalmas, keskeny sarlójával. Majdnem olyan erős fénye volt, mintha telehold lenne.

Nymphadora csak nézte a vele szemben álló fiút. Látta, egyszeriben érezte, amit más nem volt képes észrevenni. Piton aurájának misztikussága megőrjítette: szerette volna tudni a titkait, szerette volna hallani borzongató, bársonyos hangját, és szerette volna… Egyszerre rádöbbent, szeretné a fiú puha ajkait érezni a sajátján. Piton, mintha olvasott volna a gondolataiban; még közelebb ment a lányhoz, aki immár a falhoz szorított háttal állt, kezét megtámasztotta a lány feje mellett a hideg kőfalon. Tenyerét égette a jéghideg kő érintése, de nem törődött vele. Másik kezével végigsimított a lány porcelán bőrén, amit a Hold fénye még sápadtabbá varázsolt. A lány becsukta a szemét, és a fiú tudta; nem okozhat neki fájdalmat. Ajkát gyengéden a lányéra tapasztotta, mintha csak rózsaszirmot ízlelne, s a lány máris, máris készségesen nyitotta azt neki.

Nymphadora érezte a fiú vágyát, s készséggel állt volna a rendelkezésére. Ám az nem a várt fájdalommal csókolta: csókja tele volt szenvedéllyel, s mindeközben puha is volt, mint a simogató szellő. Beleborzongott. A fiú hosszú percekig csókolta: édesen, mint a méz, forrón, mint egy nyári nap. S ő visszacsókolt, ahogyan tudott: szeretettel, odaadással, minden érzelmét belesűrítve ebbe az egy csókba. Egy csók; ennyi kellett neki, hogy rájöjjön, mekkorát hibázott, mikor Remust választotta, s hogy rájöjjön, mennyi mindent tárhat még elé az élet. Mikor már majd megfulladt, gyengéden a fiú mellkasára tette a kezét, s eltolta magától.

Piton érezte, hogy már alig kap levegőt, ezért eltávolodott a lánytól, de keze ottmaradt mellette, mintegy rabul ejtve őt. Erősen zihált: több mint egy percig nem vett levegőt. Haja az arcába hullott, s Nymphadora így nemhogy őrjítőnek, de különösen jóképűnek találta. Mindazonáltal a fiú látta, hogy neki is elég szaporán emelkedik a mellkasa. Csillogó szemmel nézte a lányt: egy csók feledtette volna vele gyerekkori szerelmét? Nem, nem volt elég egy csók ettől a lánytól kell még egy, és még egy…

A lány látta, hogy Piton szemében ragyogás gyúlt, s elmosolyodott. Elengedte magát, s lecsusszant a falon, egészen, míg el nem érte a padlót. Piton ledöbbent, hát gyorsan leguggolt ő is; keze a falat szántotta. Ott kuporogtak a földön: Tonks mosolygott, Piton csak nézte, tekintetük összefonódott, szemük csillogott, arcuk kipirult. Aztán a lány előredőlt, és a fiú vállgödrébe fúrta a fejét. Az meglepődött, de kezét elvette a faltól, és átölelte az ölében nyugvó lányt. Ujjai annak tincseivel játszottak, másik kezével a hátát simogatta.
Lám, egy csók elég volt megváltozatni két ember életét. Egy csók…

Reklámok