Csak egy vita volt

by mizukiyana

Cím: Csak egy vita volt…
Szerző:
yana-chan
Korhatár:
Korhatár nélkül
Fandom:
Harry Potter
Tartalom:
Mint a cím is mondja. Szerencsére. 😉 Remus/saját szereplő. Nekem tetszik, remélem nektek is fog. Jó olvasást. ^^
Kategória:
Általános
Műfaj:
egyperces
Szereplők:
Remus Lupin, saját szereplő
Figyelmeztetés:
trágár szavak
Állapot:
Befejezett
Levésve: régen

Szerző megjegyzése:

Hát. Ajánlom ezt Áginak, mert neki annyira tesztett már az első pár sor is… 😉
Meg mindenkinek, aki elolvassa. És a kritikáktól ne kíméljetek, légyszi! 😀
Eskü: A történet szereplői és helyszínei csak és kizárólag Rowling anyánk fantáziájának köszönhetik létezésüket. Én csak eljátszadoztam velük magam és mások szórakozását biztosítva ezzel (remélhetőleg). A történet megírásában anyagi haszon nem vezette fantáziámat.

Csak egy vita volt…

– Meg fogsz halni – közöltem vele szemrehányóan Remussal.
– Előbb utóbb úgyis – felelte ő tömören és makacsul.
Egy kakhizöld, irtó sáros terepjáró motorháztetejére támaszkodott. Piros-fekete csíkos sapkáját úgy a szemébe húzta, hogy a simlije majdnem az orrához ért. A sapi alól kikandikáltak félhosszú, kócos, piszkosszőke tincsei.
Hirtelen kilendültem az anyósülésről, és Remus mellé lépve egy szál cigit és egy öngyújtót csórtam ki az autón heverő dobozból. Nekidőltem a mellettünk parkoló kocsinak, szembehelyezkedtem vele, és rágyújtottam.
– Az előbb még mintha meg akartam volna halni – jegyezte meg gúnyosan. Nagyot szívott a kezében tartott cigarettából, és hatalmas füstfelhőt fújt ki.
– Ideges vagyok.
Végignéztem rajta. Lába keresztbetéve, egyik kezével a dzsippre támaszkodott. Meztelen felsőteste a nyáron lebarnult, de a jól ismert hegek fehéren villogtak. Nyakában egy pengét viselt fémláncon.
– Beszélnünk kéne – szólaltam meg halkan. – Kettőnkről.
– Nem én smároltam le Danielt az iskola közepén! – csattant föl nagy adag keserűséggel a hangjában.
– Nem én mentem fel Jess cica lakására… kúriájára! – fújtattam dühösen.
Remus csak mereven elnézett mellettem, valahova a távolba. Megint szippantott a cigiből, és egy darabig én is csendben fürkésztem az arcát.
A hajától alig láttam a szemét. Azt a szép, borostyánszínű szemét… amiben régebben oly sokszor merültem el…
– Nem feküdtem le vele – szólalt meg hirtelen. Lehajtotta a fejét, és a bakancsát kezdte stírölni.
– Neem…
– Nézd Nilla, legalább hallgass meg – nézett megint a szemembe.
– Jó.
– Köszönöm. Igen, azon a héten nagyon kiborultam… Nem tudom mi lett velem, de teljesen kibuktam. Jessicával szoktam ilyenkor beszélni, ezért mentem el hozzá. Csak beszélgettünk…
– Beszélgettetek – horkantottam.
Ő egy utolsót szívott cigijéből, majd eldobta és rátaposott. Közelebb lépett hozzám, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
– Na jó, hagyjuk. Nem volt jó ötlet ez a ”beszéljük meg”, ha a szemembe hazudsz – mondtam megvetően, de belülről mardosott a csalódottság és a düh.
– Nem hazudok – felelte csöndesen.
Ellöktem magam a kocsitól, és odébb akartam menni, hogy ne nézzen végre, de ő villámgyorsan elkapta a derekam. Kezemből kiesett a cigaretta.
– Nem mész sehova. Végighallgatsz – hangja még mindig halk volt, és nyugodt.
– Nincs kedvem az ürügyeidet hallgatni – kiabáltam. Még mindig nem engedett elmenni, hanem szelíden visszanyomott az autónak, és két kezével megtámaszkodott a csípőm mellett.
Nem tudtam elmenni, pedig legszívesebben hazáig futottam volna. Egyre inkább csalódott lettem, és ideges.
– Van egy dolog, amit még nem tudsz – folytatta, mintha nem is ő állta volna el az utam. – Eddig nem mondtam el, de már régóta ezen gondolkozom. El akarom mondani, még ha meg is utálsz érte.
– Már most gyűlöllek – motyogtam visszafojtott dühvel.
– Az van, hogy…
– Az, hogy megcsaltál, és mindenféle mesével próbálsz beetetni, az van! – törtem ki haragosan. – Ne próbálj átverni, nem fog menni…
– …vérfarkas vagyok, basszameg!
Remus akkorát ordított, hogy a fülem majd’ berepedt. De a célját végre elérte: döbbenten elhallgattam, hogy kistányérméretűre nyithassam a szemem. Végre megértettem az összefüggéseket: miért tűnt el havonta, miért éreztem úgy, hogy titkol valamit. Amit én nem tudok. Hát már tudtam.
De az ijedségem kábé tíz másodperc alatt elmúlt. Remus nem veszélyes, csak teliholdkor. Máskor még mindig ugyanaz a megszokott, nyugodt Remus, akinek ismertem. Márpedig én ismertem…
Miközben lenyugodtunk, leeresztette a kezét, és csak állt velem szemben. Kérdőn fürkészte az arcom, és kissé félni látszott a választól
– Hát ez… – nyögtem rekedten.
Lehunytam a szemem, és összpontosítottam, hogy normális hangon meg bírjak szólalni.
Mikor kinyitottam, az arca még nagyobb rémületet tükrözött.
– És? – szaladt ki a számon.
Most ő nyitotta tágra a szemeit.
– Most… Most vallottam be neked, hogy egy ön- és közveszélyes szörnyeteg vagyok, és erre a te válaszod annyi, hogy „és?”? – kérdezte elfúló hangon, hitetlenkedve.
Megint összeszorítottam a szemem, és úgy feleltem:
– Nem érdekel, Remus. Felőlem akár lehetnél maga Drakula is. Nem érdekelne az sem.
Hirtelen megéreztem az ajkamon az ajkait. Hevesen csókolt meg, és én ugyanolyan hevesen csókoltam vissza. Megint körülzárt a kezeivel, de már ez sem érdekelt. Sőt. Örömhullám öntött el. Nem csalt meg. És ez a lényeg. A többit megoldjuk.
– Remus… Nem hagysz el ugye soha? – suttogtam bele a csókba.
Elvigyorodott.
– Elég jó csaj vagy te ahhoz.
Felnevettem.
– Én is szeretlek.

Reklámok